Ádám Tamás

Derű, didergő hajnalon

Vasadi Péter

Olyan természetességgel tetted le az 
elhajlott fülű locsolókannát, mintha vártál 
volna, és természetes lenne, hogy megzavarom 
nyugalmadat. Találkozásainkkor különös érzés 
fogott el, a fáról hulló öngyilkos diók sem 
sérültek meg ebben a nehézkes korban. 
Dolgozószobádban eltűntek a falak, virágok, 
könyvek nyíltak, harmónia. Érthető, hiszen 
még a puskaropogásos kirándulás sem 
zökkentett ki, amikor jöttek Kolozsvár farkasai. 
Lenyűgözőnek láttad a háború vasmadarait 
és a gomba alakú selymet fejük fölött tartó 
ejtőernyősöket. Miközben gyűlölted az erőszakot, 
fellapoztad a Bibliát. A bajtársiasság, az 
önfeláldozás is hatott rád. Azon az éjszakán, 
sorsszerűen ráültél József Attila Nagyon fáj 
című kötetére. Egy sebzett bakaládán 
porosodott. Kitartott a derű, didergő hajnalon. 
A valóság maga a költészet. Bekopogtál Pilinszky 
szerkesztőségébe, közeli viszonyba kerültetek. 
A múlt lerakat lesz, aztán a benső élesség, 
mint egy harapófogó, tényként kiragad 
valamit. Ez az emlékezet. A múltat kezelni, 
gyógyítani lehet. Ahogy Isten is ma született, 
újra, naponta, és minden percben. Muszáj 
állást foglalni minden pillanatban. Erőt ad a hit. 
Verseid ráncokat húznak arcomon, miközben
megnyugtatnak. Valaki fényben ázik, és
megszólal a lét peremén. Selymesek a szavak.
csendesülnek, mi is suttogóra vesszük.

Sóhajtozik diófád, a fűszálak fekve maradnak,
arra várnak, hogy visszatérj. Minek jönnél,
ha itt vagy velünk. Megvilágosodunk.