Juhász Zsuzsanna: Édenkezdemény

Miért? A pók is némán döglik a kölykei mellé. Hogy ha majd kikelnek a kicsik, ő legyen az első ételük.
Ő, az anyjuk. Mert erejük nem lenne még elég a hálószövéshez. És ez így alakult ki, és jól alakult. A legszendébb állat a pók a ragadozók között. Nem csinál semmit, csak vár, vár a világ repülő balekjaira.
Majd így csinálunk mi is. Megtartjuk a gyereknek a telket a házzal. Hiába mondja, hogy messze van. Dehogy van messze a fővárostól, ahol majd könnyen talál munkát. A tüdeje is gyenge, mert rögtön rámegy minden idegesség. De a teleki, hegyi levegő jó oxigéndús, fenyők vesznek körül bennünket. Hát elég lesz, kisebb légzőfelületre is elég lesz neki. Hogy érezze az erejét, hogy elég erősnek érezze magát.
Az a levegő csodát tesz, ahogy minden erdőközeli. Hát mi se tehetünk mást. Megyünk a lehetőség után, az ő lehetősége után. Gyümölcsfákat ültetünk újra, kicsiket a nagy, harmincévesek helyett. És ha kell, erőszakot teszünk magunkon, és kiássuk a kipusztult nektarint. Ami amúgy se szeretett nálunk. És nem hagyjuk meg a csonkját nosztalgiázni, mert az drága mulatság lenne. Újat kell ültetni a helyére, bőgve, káromolva is az istent. Hogy ugyan hányszor, de hányszor kell még újra kezdeni? És hogy van ez, hogy még öreg fejjel is? De muszáj lesz, mert majd benő a gyerek feje lágya, és lakni fog ott. Lakni, ahogy most kiűzetésnek érezné az ott lakást. De fog, majd ott fog, mert muszáj lesz neki. Háza lesz és fái lesznek, ha mi meghalunk. A nyakába szakad a gond, de vele az édes, az életben tartó dolog is. A füvet már le tudja nyírni, permetezni is tud. De legfőképp azt tudja, hogy ami él, enni kér. És megtanult locsolni is, csövekkel, szivattyúval bajmolódni. És talán tőlünk azt is megtanulja, hogy jobb hajolni, mint törni az éghajlatváltozás miatt. Hisz’ látja majd, hogy tán télálló fügét ültetünk a nektarin helyett, és kettőt, hogy biztos legyen a megporzás. Az őszibarack tövében nőtt mandula majd szép lassan elnyomja az öreg barackot, az megoldódik magától. A hatalmas diófánk alól meg csak felszedegeti a diót, mert annak már most is ára van. S mire ő szedegeti, addigra talán az önbizalma is megnő, s nem tartja szolgainak a hajolgatást.
És talán hagy bennünket magunkban öregedni, és nem helyez el öregek otthonában, hisz láthatta, hagytam a szomszédból érkező pici meggyfákat kedvükre terebélyesedni. AZ ültetett fákkal egyenrangúvá tette őket a te gondozásba vételed. Öntözés, permetezés ugyanúgy járt nekik is. És az átfutott szőlő is kapott karót. Ugyan mit is tehetnénk még, hogy akarjon ott élni, Igaz, csúnyák az öreg fák, de talán tudja, vagy csak érzi, hogy hagyni kell mindent, hogy leélje az életét. Az egyik meggyfánk így pusztult el lassan, pedig hát locsoltam, csak ezen a nyáron meghalt az utolsó ága is. De a szilva megfiatalította magát, sok új vesszőt hajtott a letörtek helyett.
Hát látod, nem szabad hagynunk, hogy velünk öregedjen és haljon a kert. Pedig micsoda elégtétel lenne együttérzésre vágyó, öreg szívünknek. Hát muszáj lesz egrest is ültetnünk. Azt talán nem fog kiszáradni, és tüskéi emlékeztetik őt, hogy az élet felettébb igazságtalan. Úgy ad, hogy közben el is vesz.
És muszáj lesz célt is hagynunk neki, mert kútra már nem telik nekünk. De ő megcsinálja önerőből, meg, hogy gyűrűnként halad lefelé. Még ha több hónapjába, évébe telik is neki.
Ismerem, megcsinálja.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: