Csikai Gábor: Csak egy sörre…

Egy teljesen átlagos péntek estének indult az is, bár már akkor el kellett volna kezdenem gyanakodni, hogy borzalmas dolgok fognak történni, mikor 7 óra tájban, egy jó vacsora után békésen olvasgattam a teraszunkon, és Kisbúti, miután arra ballagva meglátott, azt a kérdést szegezte nekem: „Átugrunk egy sörre Jani bácsihoz?” Gondolom, mindenki tisztában van vele, hogy ez a fogalom – „egy sör” – maga a tökéletes oximoron, legalábbis én azokból a 2000-es évek eleji időkből nem emlékszem olyanra, hogy az „egy sör” ne sokkal több sört, esetleg ne teljes lealjasulást jelentett volna. Ennek ellenére vagy éppen ezért azonnal igent mondtam a meghívásra, fölpattantam a kényelmes nyugszékemből, a könyvet lecsaptam az ablakpárkányra és már célba is vettük a Pusztai Betérőt.

Ott aztán még abban a formában sem sikerült megvalósítanunk az „egy sör” fogalmát, hogy egyszerre csak egy sör legyen előttünk, mivel a haveri kör nagy részét ott ette a rosseb, és ez azt eredményezte, hogy a legtöbb esetben legalább két de inkább három üveg pia pihent mindegyikünk előtt. Olyan egy órával később aztán KisBútinak feltűnt, hogy Tikó viszont nincs velünk a pult mellett, ezért érdeklődve fordult Zotya felé:
– Nem tudod, Tikó merre jár?
Zotya erre elvigyorodott:
– Ma nem volt neki suli, úgyhogy reggel átjött hozzánk fát aprítani. Már ott kezdett beállni, aztán mikor végeztünk, nem haza ment, hanem ide, úgyhogy kora délutánra el is ásta magát.
KisBúti erre előkapta a Nokia 3310-esét.
– Azért én megpróbálom előkeríteni, hátha még szomjas.
Azzal megcsörgette Tikót, aki nagy meglepetésünkre a hatodik-hetedik csörgésre fel is vette, majd ők ketten a következő, épületes párbeszédet folytatták le:
– Szeva, Tikó, merre vagy?
– Hát, asszem, itthon alszok.
– Gyere Jani bácsihoz, itt van mindenki is!
– Várjál, várjál, mennyi idő van?
– 8 óra!
– Reggel vagy este?
– Este.
– Péntek vagy szombat?
– Péntek.
– Akkor megyek!
Arra, hogy mit is csinált volna másképp Tikó, ha esetleg kiderül, hogy szombat reggel 8 van, azóta se jöttünk rá, mindenesetre fél órával később már ott támasztotta velünk együtt a pultot. Mi is maradtunk még egy darabig, de újabb fél óra múlva ismét megjelent a kísértés ismét KisBúti formájában, aki most meg arra akart rábeszélni, hogy ugorjunk át a Kis Kimérésbe. Végül ez is sikerült neki, így Tikót magunk mellé véve nekiindultunk Hanságszéppusztának, egyenest a másik krimó irányába. Azonban csak a vasútig jutottunk, mert ott meg éppen jött a vonat, és az én fejemből pattant ki a korszakalkotó ötlet:
– Ugorjunk már át Kónyba kocsmázni!
Ugrottunk is, először fel a vonatra, aztán át Kónyba. Ott lefutottunk egy gyors kört, hogy minél több kocsmát tudjunk érinteni az utolsó, visszafelé tartó járatig. (Ha jól emlékszem, hármat sikerült, mert sok időnk nem maradt erre a mutatványra). Itt az iváson kívül sok érdemleges nem történt, a hazaúton viszont annál inkább. A vonaton ugyanis belebotlottunk Pörcébe, aki akkor éppen nyári munkán volt a vasútnál mint pénztáros. Ő is épp hazafelé tartott, mikor mi Kónyban felpattantunk a szerelvényre, de csak én tudtam üdvözölni, mivel KisBúti azonnal bevetette magát a klotyóba. Kisvártatva elő is került, és azonnal, köszönés nélkül Pörcéhez fordult:
– Te úgyis vasutas vagy, segíts már nekem!
– Miben? – kérdezte kissé aggodalmasan Pörce.
– Hát így a klotyó fölé guggoltam, hogy ne érjen hozzá a seggem, most meg nem tudom lehúzni. Nézd már meg, mi a fasz van vele!
Így aztán Pörce bepillantott a vécébe, majd 0,5 másodperc múlva hangosan röhögve jött ki onnan.
– Basszus, ekkora állat nem lehetsz!
– Mert most mi van? – kérdezte értetlenkedve KisBúti.
– Te barom, nem nyitottad fel a tetőt. Most ott tekereg a műanyagon a kígyó!
Erre persze mindannyian röhögni kezdtünk, csak KisBúti volt roppant módon felháborodva azon, hogy mi a vicces ebben, mikor tök sötét volt a vécén, hát persze hogy nem vehetett észre ilyen apróságot. Mindenesetre gyorsan átfutottunk a másik vagonba, nehogy jöjjön a kaller, és esetleg ránk kenje a „szar”-t. Szerencsére ez nem történt meg, mert a Kóny és Hanságszéppuszta közötti távolság vonattal kábé 5 perc, így pillanatokkal később már le is szálltunk.
– Na, akkor most már menjünk a Kis Kimérésbe! – adtam ki az utasítást.
– Hát, reméljük még nyitva van! – fohászkodott Tikó, bár további alkohol elfogyasztására neki lett volna a legkevésbé szüksége.
Mázlinkra és a kocsma tulajainak pechjére az intézmény még nyitva volt, pár helyi öreg ücsörgött ott, a pult mögött meg a tulaj felesége, Manyi néni kornyadozott. Mi lecsüccsentünk a földtől a tetőig érő üvegablakok elé, ahonnét kiváló kilátás nyílt Pörcéék paprikaföldjére, és folytattunk, amit addig tettünk, vagyis a Soproni Sörgyár az évi termelésének jelentős megritkítását. A problémák ott olyan éjfél tájt indultak szaporodásnak, mikor is az ablak mellett üldögélő KisBúti remek viccnek találta, hogy a seggével váratlanul megtaszította a balján tartózkodó Pörcét, aki ennek hatására a padlón landolt.
– Na, elmész te a picsába! – morogta a haverunk, miközben hangos kacajunktól kísérve visszakászálódott a padra. Ott azonban nem maradt sokáig, mert KisBúti hathatós közreműködésének köszönhetően pár másodperccel később ismét a felváltva fosszínű-kihányt kakaószínű metlakin találta magát.
– Ha ez még egyszer előfordul, megbaszom azt a narkós kurva anyádat! – idézett a Macskajajból Pörce, és ismét visszaült a padra, de a sörébe most sem maradt ideje beleinni, mert pillanatokon belül harmadszor is KisBúti és a gravitáció áldozatává vált. Ekkor már nem mondott semmit, csak csöndben, de igen eltorzult fejjel visszaült, és még mielőtt a merénylője levegőt tudott volna venni, már támadásba is lendült. Most ő lökte meg Pörcét, csak ezzel az volt a baj, hogy mellette nem a szabad légtér terjengett, hanem a már felvázolt üvegablak. Ezen Pörce ki is zuhant, mintha csak egy nyolcvanas évekbeli akciófilmben lettünk volna, éppen csak a tűzgömb hiányzott, ami elől elugrott. Manyi néni egy hangosat sikoltott e látványtól, és mivel nem akart szemtanú lenni, be is rohant a raktárba. KisBúti meg kilépett a kitört ablakon, felhúzta Pörcét, majd visszaszólt nekünk:
– Menjünk innen, marha huzatos ez a hely! – Aztán még visszakiáltott a raktárból rémülten kikukucskáló Manyi néninek: – Az ablakot is írja a számlámhoz, majd holnap kifizetem! – Azzal felpattantunk és a lehető legnagyobb barátságban elhagytuk a helyszínt. Mivel ekkor már elég késő volt – jócskán elmúlhatott éjfél –, és más hely már tuti nem volt nyitva, ezért úgy döntöttünk, hogy „egy sör” után ideje hazaballagnunk. Először Tikóékhoz értünk, aki rémülten vette észre, hogy a kapujuk csukva van, márpedig az általában éjjel-nappal tárva szokott lenni.
– Basszus, kizártak! – állapította meg szomorúan, majd könyörgőn felénk fordult: – Segítsetek már át a kapun!
Mi persze roppant segítőkészek voltunk, így a kezdetét vette egy kábé tíz perces kaszkadőrmutatvány, melynek keretében megpróbáltuk Pörcét átjuttatni a több mint két méter magas sima acélkapun. Hála istennek ekkor még YouTube nem volt, és senki sem kamerázta ezt az akciót, mert tutira többmilliós nézettséget csináltunk volna. Végül néhány virág élete árán sikerült Tikót beküzdenünk, ő hangos puffanással landolt is odabent valószínűleg lenullázva még egy virágágyást. Onnan azonnal felpattant, az ajtóhoz futott, a kilincs egyszerű lenyomásával kinyitotta, és kikurjantott:
– Kösz a segítséget, arany gyerekek vagytok!
Mi azonban nem tudtunk felhőtlenül örülni ennek a hálának:
– Te ökör, az ajtó meg nyitva volt?
– Jé, tényleg! – derült fel Tikó arca, de még mielőtt odaértünk volna, hogy megköszönjük neki ezt az elmúlt tíz percet, gyorsan bevágta az ajtót, és beiszkolt a házba.
Mi hárman meg elindultunk hazafelé, de persze ez még akkor sem sikerült maradéktalanul, mert Pörcének támadtak problémái:
– Gyerekek, rohadtul megéheztem!
– És mégis hova menjünk enni? – kérdeztem tőle. – Legközelebb Győrben van nyitva olyan hely, ahol kajálhatnánk.
– Menjünk hozzánk! – válaszolta Pörce. – Valamit tuti találunk a hűtőben.
– Anyád ki fog nyírni minket, ha ilyenkor nekiállunk ott bohóckodni! – vetette ellen KisBúti, mert ő is ismerte Kriszti – közismertebb nevén a Hétfejű, Tűzokádó Hiszti – nénit.
– Nincsenek otthon, nagyanyámékhoz mentek! – nyugtatott meg minket Pörce, és így már vállaltuk a kockázatot. Oda is ballagtunk, aztán szépen, mint a napközisek, leültünk az étkezőasztalhoz, Pörce meg elhúzott felderíteni a hűtőt. Hamarosan két tányérral egyensúlyozva érkezett meg, azokat letette az asztalra, majd hozott kenyeret is.
– Rántott husi! – közölte hatalmas elégedettséggel, majd hozzátette: – Meg valami savanyút is találtam.
Ennek örömére kajálni is kezdtünk, és nem győztük dicsérni Pörce főztjét, bár amilyen részegek voltunk, lényegében tökmindegy volt, mit eszünk. Miután alaposan lepusztítottuk mindkét tányért, illedelmesen elbúcsúztunk a vendéglátónktól, és hazamentünk az „egy sör”-ről. Azt pedig már csak másnap este, mikor valamelyik szomszéd faluban lévő buli előtt melegítettünk a Kis Kimérésben, tudtuk meg Pörcétől, hogy valójában mit is takarítottunk el előző éjjel. Valamikor dél körül ugyanis Pörce magához tért, és kiszédelgett a konyhába, ahol Hiszti néni nagyon lelkesen éppen virslit főzött. Amikor pedig megpillantotta drága elsőszülött fiát, rögtön elég vészjósló tekintettel fordult felé, azonban a haverunk vérében ekkor még elég alkohol keringett ahhoz, hogy ezt ne vegye észre.
– Jó reggelt! – csattant fel Hiszti néni. – Na, hogy ízlett éjszaka a rántott hús?
Pörce úgy döntött, egy dicsérettel próbálja meg tompítani a helyzetet:
– Hát nagyon finom volt – mondta, aztán előbukott belőle a vakmerőség: – De azért legközelebb jobban át kéne sütni, mert egy kicsit rágós volt!
– Egy kicsit rágós? – süvöltötte Hiszti néni. – Te barom, az csak be volt panírozva, ma akartam megsütni! És a levestésztát miért kellett felzabálni magában?
Pörcéből ekkor már minden mindegy alapon esett ki az őszinte felháborodás:
– De hát mi savanyú káposztát ettünk a hús mellé!
– Lószart, fölettétek a hétvégi levesbe való csíktésztát. Mennyit vedeltetek már megint, hogy ezt észre se vettétek?
Pörce erre már nem nagyon tudott mit válaszolni, úgyhogy inkább végighallgatta az aznapra rendelt szent evangéliumot az alkoholfogyasztás ártalmasságáról, majd este még minket tolt le, hogyan lehettünk ilyen hülyék:
– Hát egyikőtöknek sem tűnt fel, hogy a hús nyers és a levestésztát toljuk mellé?
Hát nem – közöltük vele, és nekiindultunk annak az éjszakának is. Én meg persze megfogadtam, hogy ha KisBúti legközelebb áthív egy sörre, sokkal jobban át fogom gondolni a dolgot. Így aztán mikor következő alkalommal békésen olvasgattam a teraszon, és megjelent KisBúti, legalább 5 másodpercig kellett győzködnie, de azért ilyen kemény tortúra után mégiscsak átvonultam vele „egy sörre”.

Csikai Gábor prózája legutóbb a Szöveten: