Ocsovai Ferenc: N.I., bűnös hölgyemény

Hol mennyei, békés buddha-nyugalmat,
hol kéjre szomjas, őrjöngő kínokat érzek;
egyszer gyöngéden, cirógatva vigasztalnálak,
máskor iszonyú, pokoli vágyaimtól részegen
rostonként, mint a foszladó cérna, széjjelégek
és azt kívánom, hogy légy tüzes szeretőm,
akivel az irigy világ elől elrejtőzhetünk
egy ismeretlen, ősi birodalomban majd;
vagy szemem fénye, kincsem és gyermekem
légy, akitől távol tartok minden bút, bűnt és bajt,
vagy édesanyám, akihez mindig visszabújhatok,
amikor lelkemben kitör a komisz, tomboló vihar;
vagy húgom, akivel kedvesen gyámolítjuk egymást,
és olyanok lennénk, mint a mesében Juliska Jancsival;
máskor mégis inkább a kacér boszorkány vagy,
akinek kemencéjében halálra lángolni szeretnék.

Lehetnél amazonvérű fegyvertársam,
akivel hű és igaz szövetségesemként
a barbárok ellen háborúba mehetnénk,
amíg néha rabnőmnek véllek: Briszéisznek,
akiben mégis ott lakozik a kérlelhetetlen,
vad, mennydörgő szavú harcos-királynő:
aki álmom és ébrenlétem között egy virágos
réten álló csillogó, mozdíthatatlan határkő;
egy vezér a sakktáblán, aki minden mezőt
és szívet ural tekintetével és aki azt csinál
a tisztekkel és királyokkal, amit csak akar,
így hát előtte én is magatehetetlenül kapitulálok,
ahogy a nagy Rómát fektette kis híján két vállra
a sok büszke, gyűrűzött karthágói elefántagyar,
vagy ahogy a berlini sas hajtott fejet a koalíció
elsöprő támadása előtt – hisz’ nem látta
dölyfjében, hogy túl magasra szárnyalt,
de aztán ismét szendén pihegni kezdesz,
belém karolsz, és megint nem hallgatok
mást erdeidből, csak félszeg kis madárdalt,
ha finoman, lágyan, születetten-elegánsan
nyomod le a billentyűket zongorád mögött,
engem pedig többé nem is érdekel ilyenkor már
sem Chopin, Schubert, Liszt, sem Rahmanyinov;
vagy ha ábrándozva csattan fel egy elektroakusztikus
gitár hangja s egy csábítóan búgó női alt csendül bele,
amit lázas szenvedélyem immár mindenütt hallani fog.

Már nem is tudom, én szelidítelek-e
meg téged, vagy te szelidítesz meg
jelenléted meztelen lenyomatával engem;
hogy én vagyok-e a gyógyszer nyavalyádra,
vagy nekem kell csókod andalító orvosságát
szépen, szorgalmasan, apránként bevennem,
hiszen egyszer úgy rémlik: melletted fekve,
ha hozzám nyúlsz, az Élet éléskamrájába
belopózva bőségesen kijut minden jóból,
máskor viszont pusztán rád gondolnom is
maga a kárhozat: betegség, roham, látomás,
alvajárás, nyomor, téboly, idegtépő holdklór,
hiszen egyszerre ígéred meg a víg kalandot
és lótusztavam tükrén a végső elcsendesedést,
amíg áradó szellemedből kortyolva egyszerre
ízlelem a fájó emlékezést és a léthéi feledést.

Egyszerre vagy bohókás tündérlény
és a művész kozmikus gyötrelmeivel
megvert, reménytelenül útkereső asszony –
de hiába próbáltam kebled titkos szegleteibe
kéredzkedni: nem engedted, hogy keresztüllássak
az arcod elé pajzsként helyezett színházi maszkon –
csak sötét, fagyosan izzó szemedet villogtatod
bennük azzal a hátborzongató, hideg őrülettel,
amíg minden ízedben, mintha remegve kérted volna,
hogy valaki; hogy én teljes erőmből szeresselek téged.
Amikor viszont már-már megtettem, mégis szeszélyesen,
akár egy szertelen musztáng, húzódtál el tőlem ridegen,
hogy „nem, te most ezt a szerelmet mégsem kéred”,
így bárhogy is szeretném, még mindig nem tudlak
hová tenni, és zavaromban földbe gyökerezik
a borzasztó, őrlő kétségtől remegve két lábam.

Akárhogy győzködöm magamat az egyik percben,
hogy komolytalan, könnyed románc volt mindez,
majd, hogy küzdelmeimhez méltó múzsára találtam,
aki mellett, meg kell hagyni, sohasem unatkozik
talán az ember: hiszen még így, ha nem szabad,
ha már nem jelent örömet, akkor is minden
csöppnyi tintával csak rólad szeretnék írni.
Túl szép volt ez ahhoz, hogy igaz legyen,
te mégis megrémültél és elmenekültél előle.
Pedig én akkorra már őszintén és gyanútlanul
kezdtem volna kettőnkben úgy egészében hinni.

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten: