Ocsovai Ferenc: Sóhajok kertje

Amikor a tokodi Egyházvölgyet járom,
ahol a Gerecse annyi szelíd
dombja s lankája összeborul:
próbálok erős lenni, de ahogy felfelé
sétálok, az ismerős kerítéshez érve szívem
zsibbadtan magába roskad és elszorul,
hiszen látom már a kucsmafejű,
büszke házat: az eljátszott családi
örökséget, és, hogy azóta mivé lett,
amit két nagyszülő és sok szomszéd,
barát, rokon mind kemény munkával
és verejtékkel együttesen felépített.

Ott van, benn az udvaron az almafa,
amit nagyapámmal még valamikor
régen mi ketten ültettünk;
a meggy, a málna, a szilva, a barack,
amiből nyáron és ősszel a vájlingba
és a kannákba annyit szedhettünk,
de amelyek mind kiszáradtak már,
amíg nagyanyám népes baromfihada
sem kukorékol és kotkodácsol többé,
mert minden termény és állat porrá
lett itt már, emlékük pedig a puszta,
elhagyatott, síri anyaföldé.

Nézem, hogy hajtanak-e még bóbiskolva
a barázdák közt nagyapám szeretett rózsái
és nagyanyám élénk színű legényfogói;
a muskátlik, büdöskék, liliomok s petúniák,
mint a szépség ősi titkainak hallgatag tudói,
és keresem, hogy pihen-e még valaki a fűben
a tűzrakóhely mellett vagy a betonteraszra
kitett rozoga, rácsoshátú, fehér széken,
és fülelek, hogy szól-e hozzám még
a bölcs mandulafa a bársonyos,
sötétkék palástú alkonyszélben.

„Lesz a szünidőre, kisfiam, krumpli, paprika, hagyma,
zeller, répa és amennyit akarsz, jó sok piros paradicsom” –
biztatott tavasszal mindig Mama, én pedig nem győztem
dicsérni, a halaszlé és a kenyérlángos mennyire is finom,
de a pálinkát és a bort is gyakran megkóstoltam
hétvégente, amikor már úgy nagyobbacska voltam
és első verseimet a vacsora mellett, a szabad levegőn
éppen a kockás papírra vagy a mobiltelefonba róttam.

Sok limlom a lakásban: porcelánhalak,
tarka üvegszobrok, faragott kupák,
ruhák meg egy vén kazettás rádió,
amelyből gyakran szólt a nóta:
MR1-Kossuth, Bartók, Petőfi,
mindenféle táncdal s harsány dáridó
meg volt egy satu, ahol új fokosnyelet
csináltunk Papával és egy kazánház tele
kincsnek látszó, csillogó kis dolgokkal
és egy pince börzsönyi agancsokkal
és a vakablakba rakott, télire eltett,
savanyúságba áztatott gondokkal.

Mindig vártam a pénteket, hogy végre
elmenekülhessek ide, ahol mindenből
játékot lehetett csinálni: erre a trópusi
szigetre és buja dzsungelvilágba,
amely második otthonom volt
és amelynek serdülő őzgida-lelkem
mindegyik sarkát és zugát úgy imádta,
amíg nagyanyám folyton megkérdezte,
ha jövök, ebédre és reggelire
mivel készüljön majd nekem –
váram és nemesi birtokom volt e hely még
akkor is, mikor gigászok serege ostromolta
bástyáimat álnokul és összefogva ellenem.

Megfordult itt, a virágok illatos
gyűrűjében mindenféle ritka meg
gyakori ismerős és messzi vendég,
akik az udvar puha csöndjét
és kedélyes légyzümmögését
mind egyformán megszerették,
és amikor összegyűltek, tengernyi történet,
anekdota cserélt a köszöntők során gazdát.
Aki átlépte e szerény küszöböt, nem tudott
meghagyni többé lényéből mást, csupán
legistenfélőbb és legjámborabb arcát.

Fölöttünk a Hegyeskő dús legelői
és mészsziklái őrizték az egész időtlen,
ásítozó, erdei szellemekkel suttogó tájat,
alant pedig a templomtoronytól a távoli
esztergomi bazilikáig láttam kanyarogni
a görbe és bágyatag falusi utcákat,
ha éppen nem tücsköt, bogarat, lepkét,
gyíkot fogtam kalandor vadászként
a hegyoldalra kúszó zöldségeskertben,
vagy nem a hintaágyban feküdtem,
miután pici gyermekként édes
szunyókálásomból felkeltem.

Apám egyszer a láthatárra mutatott:
„Látod fiam, az ott, a Dunán túl,
északon már egy másik ország” –
akkor még nem zaklattak fel ilyen
aprócska tények, hogy egykor az is
a miénk volt csak tőlünk mohó
kezek azt kegyetlenül elorozták,
hanem csak a napfényes felhőket
fürkésztem, hogy ábrándos vándorként
naiv kis altatómeséket költsek róluk,
amíg repesve, őszintén örültünk,
hogy a méla mindennapok után
estenként a konyhaasztalhoz
ülve a magunk urai voltunk.

Megállok a kapu előtt s a lépcsőkön
vakon bukdácsolva hullámzik most,
ennyi év után is fátyolos tekintetem:
elképzelem, hogy a rozsdás kilincset
és az érdes falakat még most is
bármikor büntetlenül érinthetem,
miközben fuldokló reménnyel,
görcsösen lesem, hogy az ajtón
mikor jön ki két mosolygó öreg,
hogy melegen szervuszt köszönjenek
a hűen visszajáró, felnőtt unokának –
ám be többé oda sohasem mehetek,
hiszen rám itt már csak a múltat
fillérekre váltó vadidegenek várnak…

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten:

Ocsovai Ferenc: Sakálok közt