Kiss Tamás: Kötődések és szakadások (tanulmány)

A tanulmányhoz rendelt képanyag válogatás Kiss Tamásnak a SzövetIrodalom felületén megjelent alkotásaiból

                    
      

                            
      Szinte hihetetlennek tűnik, de utolsó szombathelyi kiállításom 1998. február 4-én volt, az Oladi Galériában, melyet Gulyás Dénes egyetemi tanár nyitott meg. Így aztán, ez a szinte új bemutatkozás, nem pusztán a jelen szokványos eseménye – számomra bizonyosan nem -, hanem az emlékezésé is. Mindazon személyes és lelki vonatkozásokról való beszámoló, melyek életemet irányították, kötődéseimet lazították, megszüntették, illetve újakat szültek az alkotás folytatása érdekében. Az élő lét halandósága okán, az elmúlt évtizedek során szinte minden, nálam idősebb, vagy akár velem egykorú barátom, ismerősöm, tanárom meghalt, ugyanakkor a művészet egésze – ha tetszik, ha nem (nekem nem tetszik) – is beleintegrálódott az üzleti világ mentalitásába, utóbbi mintegy teljességgel átvette az irányítást, ami nem tett jót sem a színvonalnak, sem a művészi munkát élethivatásuknak tartó művészek létezhetőségének. Fel kellett volna és végre fel kellene fogni, hogy a nagyüzemmé vált „Art is business” elve, etikai értelemben is súlyosan szemben áll a művészet általános moráljával (mindig is szemben állt), de szemben áll a ténylegesen magát művésznek tartó ember etikájával és lelki világával is. Képeket persze kell eladni és venni is, de másféle etikával…Mintha a feje tetejére állt volna a világ. Vagy ebben a tekintetben sem volt soha emberi értelemben normális? Lehet, de az abszurdum akkor tette be a lábát a művészvilág regnumaiba, amidőn az alkotó neve megelőzte a műveket, azaz: a név lett a fontos, nem az alkotás. Hogy hogyan történhetett meg mindez? Ezek a kérdések most nem tartoznak szorosan a jelen eseményhez, de mindenképpen meg kellett említeni a témát, mert azok a művészek, akik még az én életemet, szemléletemet alakították, etikai értelemben is kiválóságok voltak, és ebbéli értékeiket is, szinte automatikusan tovább adták tanítványaiknak. (Lásd: Kiss T.: Az emberi mivolt valósága a festészetben. Avagy a „fine art” morális – mesterségbeli átváltozásairól, a művészek és a művészet védelmében.” – In press: Novum Publishing Kiadó.)

Szoros lelki kötődésem volt Krieg Ferenchez, aki mindig úgy búcsúzott el tőlem, hogy: „Várjál, szórok a fejedre egy kis szalicilt, hogy légy jó és sokáig elállj!” Huncut, minden rezdülést elkapó, szeretetet sugárzó tekintete életem utolsó percéig velem lesz. Halkan dödörögtünk egymással, miközben alkottunk, (mondjuk a garázsában…), vagy éppen szenvedélyesen magyarázott a színek szerepéről, alkalmazásukról. Sok emlékezetes mondata közül kiemelnék egy másikat, amikor azt mondta: „Tudod a természet gyönyörű, de a festőnek az is lehet a feladata, hogy azt még szebbé tegye.” Mongol Madonnái előtt elnémult a látó, kezeit önkéntelenül összekulcsolta, és megélhette a szakralitás csodákra képes perceit, óráit. Vagy beszéljünk, akár a Szajkon készült színpompás festményeiről, de említhetném Velencét is, a karnevál álarcos bohócait, csodás struktúrákat felvonultató absztraktjait, és így tovább. Egy festőművész barátom szerint: „művei jelenleg szanaszét vannak…”Képei meséltek, mert alkotójának komoly mondanivalói voltak a látók számára. Hagyunk mindent elveszni? Őt is? Ki törődik Vele?
Talán egyesek számára furcsának tűnhet, de a remekműveket látva, már akkor világossá vált előttem, hogy a művészet, alapjaiban szakrális tevékenység, melyet aztán Kandinszkij: „A szellemiség a művészetben” című műve végképp megerősített bennem. De, mint azt Hámori József agykutató, akadémikus tanította nekem, ez nem is létezhet másképpen, mégpedig az emberi faj kétagyféltekéssége okán. Mert kétagyféltekésség csak a Homo sapiens faj esetében létezik, ami úgy tűnik, megoldhatatlan feladat elé állítja az evolúcióbiológia tudományát. Már csak azért is, mert az úgynevezett „lelki jelenségek” materialista – pozitivista magyarázata teljességgel alkalmatlan annak az agyi minőségnek az interpretálásához, amely minimum közelítene az értelmesség érzelmi aspektusainak megértéséhez. Meggyőződésem, hogy erre csak az embernél sokkal fejlettebb, az evolúció magasabb fokán álló lények lennének képesek – bár ők sem teljes mértékben…(Csődöt vallott ideológiákba és hiedelmekbe fulladt „tudományos” művek ezreit lehetne e helyen emlegetni, de nem érdemes…)
Hát igen. A biológia, ami életem minden rezdülésében benne volt és van, amely, ha tényleg komolyan vesszük és értjük, akkor komoly tudományos igényű kontrollt jelentett és jelent ma is, melyre egyre nagyobb szükség lesz, hiszen mai világunk, éppen az emberi fajra legjellemzőbb sajátságok elmaszatolásával van elfoglalva, mely könnyen a kihalás felé sodorhat bennünket. Az evolúció nem kukoricázik a fajokkal. Az élet egyedi egyetlen minőségébe outsider módon, vagy éppen rosszat akarva belepiszkálni, pokoli felelőtlenség. Borhidi Attila, Soó Rezső, Hámori József, Iván László, Vöröss László Zsigmond, Gánti Tibor professzorok, akik tanítványuknak fogadtak, igen mély nyomokat hagytak bennem, megvilágítva az élet kutatásának lényegét, ugyanakkor kellő kritikával illetve a vadmaterialista, technokrata szemléletet, mely a mechanikus materializmus szintjére kívánta (és óhajtja ma is) lezülleszteni azt a jelenséget, melynek megértése és értelmezése különös emelkedettséget, lelkiséget és eszességet követel. Gánti írta: „…bármennyire hihetetlen is, a tudomány úgy keresi az élet keletkezésének útját-módját, hogy azt sem tudja mit keres…” Általában „…azonosítják valami, az adott kornak megfelelő, éppen legmodernebbnek kikiáltott fölfedezéssel…” (p. 21., in: Gánti Tibor: „Az élet általános elmélete” – Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 2000.).  Gántit Nobel-díjra is jelölték citológiai elmélete miatt, de mivel nem csatlakozott a vadmaterialisták által közvetített nagyarcú, elvakult hiedelmekhez, nem is kaphatta meg. Erről ennyit…Nos, azt kell mondjam, hogy eltávozásukkal végleg leszámoltam a számomra filozófiai ételemben is rendkívül rossz irányokba tartó, az élet különös minőségét, az embert, mint értelmes lényt, és az élővilágot figyelembe sem vevő, alapjaiban üzleti orientáltságú „kutatásokkal”, (pedig az MTA tudományos főmunkatársa is voltam), melynek egyik csúcsa a Covid-járvány volt (és egyéb katasztrófák), így hátat fordítottam a milliárdosok-„kutatók” egyre jobban összefonódó garázdálkodásainak, és csak a művészetnek, írásnak és filozófiának éltem. Megjártam Nyugat-Európát, sok előadást tartottam német és angol nyelven, általában egyéni meghívásokra (Anglia, Németország, Ausztria), vagy kongresszusokon, de az idő előre haladtával egyre világosabbá vált előttem, hogy ez a fajta technokrácia, ideológiájában minden „humanizmust” és élet-centrikusságot nélkülöz, csakis katasztrófákba torkollhat. Hát, nem tévedtem! Kötődésem az efféle biológiához és ökológiához véglegesen megszűnt. Az élet, mint legfőbb lét-érték ugyanis soha ki nem mondatott, még a WHO által sem, ami már eleve sötétségbe vezette a jelenséggel kapcsolatos, úgynevezett kutatásokat.

Utam során sok jóemberrel találkoztam, és példának okáért, rengeteg lelki muníciót kaptam Gulyás Dénestől, akihez több, mint egy évtizedig jártam tanulni. Hamar kialakult közöttünk a lélektani összhang, rengeteg elméleti, technikai kérdésről beszélt, sok volt a gyakorlás, rajzolás, festés, és minden, ami segíthette fejlődésemet. Hatalmas műtermében számtalan remekműve függött, de oly mértékben szerény volt, hogy egy idő után már nem mertem dicsérni alkotásait. Kedvenc időtöltéséhez tarozott, hogy Leonardo és Michelangelo műveinek bizonyos részleteit egy hatalmas fatáblára festegette – fejből. Mindig hagyta, hogy egyéni elképzeléseimet valósítsam meg, sőt, egyik nagy mondása volt, hogy: „Ne változtasd meg soha azt, ahogyan az ecsetet a kezedben tartod, mert az lehet, hogy ortopédnak hat más számára, de egyedi dolgokat tudsz vele kreálni.”
1998 február 4-i megnyitójában szinte mindent összefoglalt arról is, ami lélekben elindított a pályán, de azt is, ahová elvezetett. Mert mi, a Mester és jómagam, lehet, hogy kényszerből is, vagy tisztességből, de a ricsaj és a süket duma, divatmánia, reklám és egyebek helyett a művészetet s a hozzá az elengedhetetlen gondolati magányt választottuk. Nem is volt ez nehéz Magyarországon, ahol az emberek nagyon nem szeretik egymást, és a barátságok zöme is igen fura. Szinte ma sem tudja senki, hogy Gulyás Dénes a reneszánsz művészet nemzetközileg elismert szakértője volt, könyveket publikált, „Szerkesztő anatómia” (1985) című művében pedig a művészettörténet egészét fogta össze és tálalta a hallgatók elé, de többek között maga fordította le,  Leonardo: „Trattato della Pittura” című értekezésének legjelentősebb, oktatásra is alkalmas  részeit, mondhatni, annak biológiai-festészeti-etikai vonulatait. Fordítása, részben a „Leonardo da Vinci: A festészetről.” c. művében jelent meg. Lectum Kiadó, Szeged, 2005. Művét Daniel Arasse, híres művészeti író is említi „Raffaello látomásai” című könyvében (2013). Részben ennek okán is, mindennaposak voltak a filozófiai, művészettörténeti indíttatású társalgások, hiszen a világ fizikai-lelki-észbeni szemléletének alapos megélése nélkül nem lehetséges megérteni, de főleg nem megvalósítani a festészeti-művészeti tevékenységet. Filozófiai gondolkodás hiányában és a kellő lelkiséggel megélt jelenségek élményei nélkül aligha születhettek mesterművek. Napjainkban, amikor az élet és az alkotás legtöbb területén is a szélhámosok világát éljük, nem árt újra felidézni Leonardo néhány sorát, mely szerint: „Azért vigyázz ó festő, nehogy a nyereség után való vágyakozás a művészi becsületet fölülmúlja benned…” (In: Művészettörténeti olvasmányok, szerk.: Éber László, p. 92.). Na és a siker hajhászása, mely sok színvonal béli lemondással is járhat…Nekem nagy tanáraim voltak! Csak egy dolog érdekelt egész életemben: az alkotás, és a vele járó kimondhatatlan gyönyörűség.
Újra felmerül a kérdés: Kik, hol és milyen mértékben ápolják Gulyás Dénes művészetét?

De Feri bácsin és Dénesen kívül ott voltak még, Marosfalvi Antal, Vértesi Péter, Kádár József, vagy zseniális osztrák barátaim, mint Gerhard Lojen, Edith Temmel. Nehéz lenne megindulás nélkül beszélni Marosfalvi szikrázó színeiről, lelkét vásznakra öntő érzelmeiről, arról a sok óráról, melyet mellette ülve, bámulva töltöttem el a Képtárban. Ahogyan szétrobbantak a színvirágok Santorini szigetén! Kérdeznem sem kellett: mindent elmagyarázott. Vagy Vértesi Péter egészen egyedi absztraktjainak hatásairól, melyek egyszerre többféle világot és érzelmet voltak képesek láttatni az arra érdemesek számára. Filozófia, kételkedés és melankólia kavarogtak azokon a festményeken. Na és a magyar táj, kultúra felvillanásai. Maga a lélek: egyedi egyéni és nemzeti, vált láthatóvá. A legteljesebb emberi valóság – absztraktban is megfogalmazva! Tőle egy képet is kaptam ajándékba, és Ákos fiam is járt hozzá a Képtárba szakkörre. Talán Ő mondta nekem először, hogy: „A fiad egy egyéniség. Minden témában hoz valami meglepőt”. És meg is mutatta rajzait. De micsoda lelkes szeretettel! Felejthetetlen. 2025-ben Szombathelyen a könyvtárban volt egy kiállítása. Kevés volt…Mi lesz műveivel a jövőben?
Akkoriban minden idegszálam Szombathelyhez kötött, boldog lélekkel jártam hozzájuk, vagy éppen kezdtem el pingálni valamit. Ők mindig buzdítottak, lelkesítettek, ösztökéltek a munkára. Tóni egyszer azt mondta: „Neked kötelességed festeni, ha nem teszed bűnt követsz el, mert tehetség vagy!” El lehet ezt felejteni? Nem, soha!
Fantasztikus dolog volt példaképek között élni. Ilyen ember volt Salamon Nándor is, aki
saját lakásomra hozta el nekem Kádár Józsefet, a Franciaországban élt világhíres vizuális művészt. Így aztán, 1986-tól egy másik világ is beköltözött a lelkembe. Kádártól megtanultam az elektrográfiát, amit érdekes módon nem én, hanem fiam, Kiss Barnabás fejlesztett tökélyre. Csak hát ő is túlságosan szerény ember. Megismerhettem a „borítékos művészetet”, a „mail artot”, melynek műveléséhez megalapítottuk az „Ethic-Cards” nevű folyóiratot. Festettünk, rajzoltunk a borítékokra, és írásainkat ilyen csomagolásokban küldtük szanaszét a világba. Krieg Ferenc is beszállt a buliba. Kapcsolatunk állandó volt és intenzív. Jóska fáradhatatlan hévvel beszélt a művészetről, nagy filozófus is volt, de kedvenc témája a technikák megújítása volt. Ilyen volt pl. a „copy art” is, mely szintén felrobbantotta a művész fantáziáját. De kitalált egy fantasztikus, biológiai tudományos értelemben is érdekes dolgot, melyet a „La dualisme” névre keresztelt el. Egy adott festményen, kompozíción belül, két, egymástól teljesen elütő vizuális világot pakolt egymás mellé: egy organikus, figurális jellegűt, és egy absztraktot. A két agyfélteke együttes működésében volt képes a jobb és a bal dominanciáját külön-külön, egy alkotáson belül megjelentetni. A féltekék mindenkor együtt „dolgoznak”, de a figyelem, koncentráció megosztásával el lehet érni, hogy elsősorban az organikus-érzelmi, muzikális, figurális és színben gazdagabb jobb féltekét, vagy a sokkal inkább „matematikus”, úgymond racionálisabb bal féltekét helyezzük előtérbe. A művészet története mindeddig elsődlegesen jobb agyféltekés volt, ma már viszont a bal irányába tolódott, tolódik el, bár az érzelmi hatások nélkül az sem működhet. Csak együtt, egységükben lehet ember az ember, az abszolút egyedi egyetlen minőség, legalábbis a Föld nevű bolygón, melynek önértékelése az időben egyre inkább lejtőre került…Mindenesetre a le dualism nagyon meglepő és meghökkentő. Nagy hatással voltak rám ezek a kísérletek, és a dualista festészetet sok esetben már önkéntelenül is művelem.

Aztán egyszer csak kaptam egy telefont Erika Lojentől, aki meghívott Grazba. Természetesen ismét Salamon Nándor volt a háttérben, aki elhatározta, hogy bedob a mélyvízbe. Irány Graz, a „Gruppe 77” művészcsoport nagyjaihoz! Erika, akár csak férje, Gerhard, ismert és tisztelt művészek voltak, messze nem csak Ausztriában. Így aztán életem jelentős részét, 1998 és 2003 között Grazban töltöttem. Mondhatom, hogy kettős kötödésben éltem ebben az időintervallumban, bár, Graz, a csodálatos város, a kedves művészek és szállásadóim jósága alaposan elrabolta a szívemet. Kötődésemet fokozta a Sturm Graz labdarúgócsapata, mivel Ákos fiam, az utánpótlás 9-10 éves korosztályában focizott. Megismerkedtem a Bajnokok Ligájában hihetetlen nagy sikereket elért csapat vezetőségével, Ivica Osimmal, az edzővel, a menedzserrel, Schilcher úrral és sok más kedves, a csapat körül tevékenykedő emberrel. Sose hittem volna, hogy egy focicsapat ily mértékben támogat egy alkotó embert. Ákos edzője egy ideig Franco Foda volt, aki később az osztrák nemzeti válogatott szakvezetője lett. Ingyen jelenhettem meg a Sturm News színes magazinjában, ingyen reklámokat kaptam, és kiállításaimra a klub vezetősége is kivonult. 1999-ben lehetőséget kaptam a klub vezetőségétől, hogy válaszam ki a véleményem szerinti legjobb játékost, és adjak át neki egy saját készítésű vázát (trófeát) a Rapid elleni bajnoki mérkőzésen. Óriási élmény volt! Én a rendkívül szerény, igen tehetséges Günter Neukirchnert választottam. Abban az időben az UEFA mintacsapatnak választotta a Sturmot, és számtalan országból küldtek edzőket Messendorfba, hogy ott figyelhessék meg Osim edzői módszereit. A klub vezetősége megbízott bennem és felkértek, hogy legyek a tolmácsa a Haladás akkori edzőjének, Keszeinek, illetve Verebes Istvánnak. (Megjegyzem, hogy erről a tényről a későbbi újságcikkek megfeledkeztek, holott a két szakember egy szót sem értett volna nélkülem…) Nem csoda, hogy már nagyon otthon éreztem magam. Mintha érnék is valamit…

Edith Temmel is hamar barátságába fogadott, nagyon sok szép napot, délutánt töltöttünk el együtt csodálatos lakásában, ahol a zenére festést is gyakoroltuk. Temmel világhíres művésznő volt, akinek nevéhez számtalan templomi üvegablak is fűződött. Ezek a művek világszerte az absztrakt ablakfestészet legszebb darabjaihoz tartoznak.
Csodálatosak voltak, a tanulás, okulás szempontjából a nyolcvanas, kilencvenes évek is, mert Graz végképp meghozta az elhivatottság érzését, és kicsirázott addig szunnyadó önbizalmam (1998-2003), ugyanakkor permanensen dolgoztak lelkemben azok az élet ajándékának is nevezhető, a szombathelyi művészek által okozott élmények. Így aztán, lélekben egyszerre két helyen voltam, de igazi harmóniában önmagammal. Sajnos azonban meg kellett állapítanom, hogy Ausztriában sokkal előkelőbb helyen áll a művészet megbecsültsége, a művészettel való törődés. Ugyanakkor nem kellettek ismerősök, protekciók sem, hogy az ember valahol kiállíthasson, és a nemzetközileg elismert művészek sem érezték sztároknak magukat. Grazban ismerkedtem meg Kings Edogiawere, kongói származású művésszel is, aki a háborús viszonyok miatt menekült el hazájából, és került Grazba. Őt is Gerhard Lojen segítette, és sok boldog napot töltöttünk együtt hármasban is. Kingsel több alkalommal együtt is festettünk. Mélyen vallásos keresztény ember volt, aki nem egyszer megrökönyödött az európaiak szélsőségesen hedonista életvitele miatt. Igaza volt…Hite adta nyugalma példamutató volt. A Katolische Hochschule hallgatója lett, majd, mint kiderült, a zenéhez is volt tehetsége, és kántori diplomát is szerzett, majd kántori tevékenységet is folytatott. A mai napig kapcsolatban vagyunk. Sokszor gondoltam arra, hogy végleg Grazban maradok, de a család apát is követelt, és anyagi értelemben sem volt megvalósítható a terv. Őszintén szólva, így utólag – látva a hazai gyűlölködési, protekcionista és egyéb, azóta csak elmélyülő negatív viselkedési viszonyokat – jobb lett volna, ha mégis Grazot választom. Jobban érzi magát az ember olyan helyeken, ahol felveszik a telefonját, válaszolnak leveleire, és terjengős dumák, illetve irigység vezérelte hallgatások helyett őszinte és önzetlen módon képesek viszonyulni egymáshoz. Erkölcsileg talán az a legiszonyúbb, amikor multik beszélnek az alkotás szépségeiről, a szegénység, nélkülözés felemelő hatásairól, mint az ihlet okozóiról – és így tovább…Magyarországon csak néha-néha találtam meg ennek ellenkezőjét. Természetesen kiváló tanáraim, ismerőseim és művész példaképeim kivételek voltak. Na és a mecenatúra terén a fővezér Csinger Péter volt, aki süket dumák helyett anyagilag is segítette munkámat, nagyszerű beszélgetések közepette. Lelkisége sok önbizalommal töltött fel. Meg szeretném említeni még dr. Hodács László főorvost, aki vásárlásaival segítette tevékenységemet és megbecsüli munkáimat. De így tett Bence Erika is, az Újvidéki Egyetem Irodalom Tanszékének professzor asszonya is, aki, mint a SzövetIrodalom főszerkesztője, írásaimat is rendszeresen megjelenteti. Nagy köszönet ezért is!
De akár akartam, akár nem, (mert véremből adódóan nem is akarhattam), de a magyarok viselkedése előttem egyre tolerálhatatlanabbá vált. Permanenssé kezdett válni a kiábrándultság érzése, amitől nehéz volt jókedvre derülni.
 
Aztán egyszer csak jött Theo Skevis, életem első görög barátja, aki elnavigált Krétára. Sose hittem volna, hogy Kréta és Rethymno városa ténylegesen életem egyik otthona lesz. Az igazat megvallva próbáltam megakadályozni, legalább lélekben, a hazámtól való eltávolodást, de valahogyan sohasem sikerülhetett. Az első leszállás Krétára több, mint harminc évvel ezelőtt történt, és kezdetben csak nyaralási célt láttam benne. De Theo nagyon aktív volt, egyre inkább buzdított a festésre, és  1997-ben komoly csapdát állított nekem, amikor megrendelőket prezentált a szigeten, és nem győztem pingálni. A minoszi kor művészete és társadalma, építészete mindig is érdekelt és komoly kutatásokba kezdtem, irodalmakat szereztem be, többek között Marinatos professzor könyveit is. Knossos freskói igen nagy hatással voltak rám, mert, mintha a modern festészet előfutárait láttam volna a falakon. El Greco – Kréta szülötte – ugyancsak régi kedvencem volt, így szinte észrevétlenül kezdtem beintegrálódni a görög világba, a sziget történelmébe és művészeti stílusaiba. Mert az ikonfestészet is megdöbbentett. De nem volt utolsó szempont a helybéliek kedvessége, barátsága, segítő készsége sem. Rövid idő után éreztem, hogy itt (ott) szeretetet, barátságot és megbecsülést is kapok. 1997 és 2006 között lényegében hármas kötődésben léteztem. Graz – Kréta és Budapest, meg természetesen Szombathely. Sokfelé voltak kiállításaim, többek között Párizsban az UNESCO Palotában, és 2006-tól állandó kiállító voltam a Derkovits Galériában Budapesten és számtalan vidéki városban is megjelentem. Budapesten szinte állandó menedzseremnek számított Benkő László a híres Omegás, aki barátságába fogadott, és ismeretségei folytán rendszeresen szerepelhettem a TV2, Duna TV, Rtl, vagy éppen a Petőfi Rádió műsoraiban. Elszántan hitt bennem, személyesen vitt el a műsorvezetőkhöz (pl. egy órás műsor volt velem a Duna TV „Galéria” című sorozatában…), és tudtukra adta, hogy kivel van dolguk. Többször nehezen értették, hogy vajon biológus, zeneszerző, festő, író, vagy mi a fene vagyok, mire Laci igen frappáns válasz adott: „Értsétek meg, ez az ember maga egy műfaj! Nem lehet beskatulyázni. Összművészet és tudomány az, amit képes együtt csinálni. Világos?” Aztán sokszor beült velem a műsorba és dirigálta a kérdezőt is…A Derkovits Galériában rendszeressé vált a zenére festés, amidőn Benkő Laci jött, hozta a szintetizátorát, játszott, és én festettem. Csak telefonon kellett egyeztetnünk. Mellesleg mindketten az ikrek jegyében születtünk, és már csak ezért is összetartottunk. A galériában látta először elektrográfia-filmünket, melyet Barnabás fiammal együtt követtünk el. El volt tőle ragadtatva.
Sokszor járt Szombathelyen és Sopronban is, ahol mindig örömteli órákat töltöttünk együtt. Több alkalommal rendeztünk zenés elektrográfia vetítéseket az akkor még létező Liszt Szalonban, nem egyszer nagy tömegek előtt.
2000-ben ő nyitotta meg a Benczúr Galériában a „2000 évvel az utolsó háború után” című tárlatomat (Sülyi Péter is ott volt), mivel már tetemes mennyiségű festményem volt az Omega együttes zenéjére. A cím, egy Omega dal volt, de a pontos címe: „200 évvel az utolsó háború után” volt. De mi már akkor sem voltunk optimisták ebben a kérdésben…Laci óriási hatást gyakorolt rám, mint ahogyan az Omega zenéje is. A legnagyobb lelki nehézségeken is képesek voltak átsegíteni, s ez ma, még halála után is így van.
Ebben az időszakban, mondhatni váratlanul, a zene és a szeneszerzés került előtérbe. Zenei tagozatra jártam, tanultam zongorázni, játszogattam gitáron, de a zeneszerzés mondhatom, hogy spontán tört be az életembe. Mindig könnyen, fütyörészve találtam ki különféle dallamokat. Ezek egy részét aztán Kuzsner Péter zongoraművész tette ténylegesen hallhatóvá. Persze az előzményeket is ismerve, ez nem volt meglepő. Laci, természetesen akkor is velem volt.  Megalapítottam az UpanisadJazz Ensemble zenekart, ami elsődlegesen meditatív, erősen improvizatív, de dallamokban érdekes, gazdag muzsikát produkált kiváló zenészekkel és énekesekkel. Benkő László, Mécs Károly, Korponay Zsófi, Kun Olga, Schrott Péter, Kuzsner Péter, Dombi Bertalan, Pápai Erika, és kiváló dobosok, többek között Schneider Szilveszter, Ziskó Olivér is tagjai voltak a zenekarnak. Játszottunk például Bécsben, a Lokal Vorstadtban, vagy éppen Nagycenken egy Komolyzenei Fesztiválon is. Több lemezt is kiadtunk („Fénybetörés”, de volt koncertlemezünk is, ami Szombathelyen, 2008. március 27-én került felvételre a „Tavaszi Fesztivál” keretében, de izgalmas korong volt a „Holdszél” című kiadvány is). Fellépéseink mindenkor összművészeti események voltak, például balettel és elektrográfiai vetítésekkel. A soproni komolyzenei koncerteket, változatos közreműködőkkel, Szokolay Sándor szervezte, melyeken elektrográfiák, illetve a festményeim képezték a látványt. Ő volt az, aki folyvást buzdított a komponálásra, és 2015-ben meg is írtam az „Üvöltés-analógia 1968-2015” című rock-musicalt, melynek összesen két bemutatója volt, mindkettő Sopronban. Többre nem tellett, mert nem volt mecénás…Magyar a hazájában eset…Sikerült ismételten ismeretlennek maradni…Lesújtó érzés volt. Legalábbis, akkor már igen. De megismerhettem kitűnő művészeket, Schrott Péter pedig igaz barátom lett. A szereposztás pedig parádés volt, hiszen az Upanisad együttes tagjaiból kerültek ki, és velünk volt Szabó Tibor András is.
Ha szabad ezt mondanom, egy furcsa találkozásunk kapcsán, Jordán Tamás is „felfedezett”, és 2012-ben megalapította a (P)art Klubot, ahol teljesen szabad kezet adva, három éven át csináltunk zenei-irodalmi összművészeti műsorokat, melyben ő is sokszor szerepelt.
A színház számomra egy csodás világ volt, szinte elzárt a hétköznapi zűrzavartól, és a színészek világa is nagyon megragadott. Irodalmi-zenei műsoraink, felolvasásaink, például az Upanisadokból, őket is nagyon megragadta. Egy alkalommal, más színészek között, Koltai Gábor is jelen volt az előadásunkon, és a befejezés után lelkesen szorongatta a kezemet és szívből gratulált. Majd jött a soproni Petőfi Színház, ahová az igazgató, Pataki András hívott.
Nietzsche verseit, filozófiai gondolatait dolgoztam fel, és zongoraművek mellett, balett is szerepelt az előadásban. A rendezésben segített Németh Ervin is. Neki az volt a meggyőződése, hogy számomra a színház lenne az igazi otthon…Hirtelen talán túl sok helyen éreztem otthon magamat, de a fogadtatások, a lehetőségek és az alkotás kihívásai boldoggá tettek. Ugyanakkor kénytelen voltam ráébredni arra is, hogy egy bizonyos színvonal felett, a népszerűség már alig létezhet. De nem baj, nálunk ez így volt és lesz is…

Ebben a forgatagban történt meg az, hogy 2014 és 2022 között gyakorlatilag alig festettem.
Vajon mi lehetett ennek a valódi oka? Sokféle…De leginkább talán az, hogy úgy éreztem: egyedül maradtam. Lényegében így is volt…2003-ban Gulyás Dénes, 2010-ben Vértesi Péter, 2013-ban Krieg Ferenc, 2014-ben Salamon Nándor, 2019-ben Kádár József, 2020-ban Benkő László, 2021-ben Hámori József ment el…S lélekben valóban magamra maradtam. A Derkovits Galéria is megszűnt, és úgy éreztem, hogy ledönthetetlen akadályok állnak előttem. Voltak is, mint például a közöny, a sumákolás, mindenféle fórum hiánya – és így tovább…Hirtelen nem volt többé bejárásom a médiába, nem volt hol kiállítani, de a végén már nem is akartam…A maga teljességében tapasztaltam meg a korrupt és protekcionista magyar valóságot. Szóba se álltak velem – de ma se nagyon…Én sem kértem már belőlük…Ami a képeladásokat illeti, nem voltam befutatott művész, így a kunyeráláson és süket dumákon kívül nekem nem jutott más. Mindeközben felgyorsulni láttam a „fine art”-nak nevezett valaminek a szélhámosság felé való zuhanását, ami sokszor a műalkotásokkal szemben elvárható „elemek” teljes hiányát is „megmutatta”, leginkább az „absztrakt expresszionizmus” szlogenje alatt.  Ebben a folyamatban sem akkor, sem ma nem kívántam és nem is óhajtok részt vállalni. Végsőnek hitt elkeseredésemet versek írásába fojtottam, amit egyébiránt tizenéves korom óta műveltem, de titokban. 2018-ban aztán  megismertem Farkas Csabát, aki rögtön felajánlotta, hogy megjelentet tőlem egy esszé és verseskötetet. Napvilágot is látott, a Szülőföld Kiadónál, „Requiem az emberért” címmel. A szombathelyi könyvbemutatót Kóbor János is megtisztelte jelenlétével. Csaba, kedvességével és tettrekészségével kicsit vissza-mentett hazámba…Ugyanakkor azt is éreztem, hogy távolodom… Na, nem a tájaktól, hanem a megtapasztalt álnok emberi viselkedésektől. De akkor is voltak segítőim.  Mindennapjaim lelki túlélésében és fejlődésemben Dr. Morvay Frigyes orvos barátom járt az élen, aki életben tartotta életkedvemet. Haláláig Ő volt legfőbb, szinte mindennapos gondolkodó társam. Kiváló filozófus, esszéíró volt, hatalmas empátiával. Barátsága mindennél többet ért. Egyetemen kellett volnaoktatnia, de a mindenkori politikai hatalomnak ő sem kellett. Nem véletlenül…Túl okos volt…„Szemlélet” című könyve kötelező olvasmány lehetne mindenki számára. Ő volt az, akivel elhatároztuk, hogy megalapítjuk az „Új Elmélyedés Gondolkodó Társaságot” ami 2018. október 4-én meg is történt az Őrvidék Házban. Mert mi akkor még nem szoktuk feladni…(Külön olvasható a program és a résztvevők). Mikor Frici elment, olyan érzésem volt, mintha édesapám hagyott volna el ismét. Persze – jó magyar módra – a társaság is rövid életű volt. Kiket is érdekelhetett volna egy tényleges szellemi megújulás? Hát senkit…
De Mécs Károly nem hagyott el! Beszélgetésekkel, telefonokkal, levelekkel tartotta bennem a lelket. Eljött Sopronba, és Vele készítettük el a „Fénybetörés” Cd-t is, amelyen verseimet mondta. Könyvbemutatóimon is állandó szereplő volt – Pápai Erikával együtt -, ami boldogsággal töltött el. (Pl. Budapesten a Józsefvárosi Galériában is). Ezt tette Illés Zsóka is, a család hű barátja is, Budapest törtrénetének kutatója.  Ilyen esetekben egyáltalán nem voltam elkeseredett. Ha csak pillanatokra is, de elkapott a boldogság. Mert, hát, ha Kossuth-díjasoknak kellek, az felettébb megtisztelő, és, ha zsenik zenélnek az írásaimra, az sem rossz…Moldován Gyuszi barátom például extra klasszis énekes, dalszerző és fantasztikus blues-gitáros…Ő is ajándék volt számomra. Csak megkérdezem: hol is lehetett volna az Ő helye, egy tehetségeket megbecsülő, korrupció és politikai csőlátásoktól mentes társadalomban??? Most, itt ne is említsük a magyar „könnyűzene”, sokszor sötét, ideológiától átitatott történetét…
És 2021-től rátaláltam a SzövetIrodalom nevű irodalmi-művészeti folyóiratra, melyet Bence Erika, az Újvidéki Egyetem professzor asszonya szerkesztett, és teszi ezt ma is.
Nagy lelkesedéssel, szeretettel fogadta írásaimat, és azóta rendszeres publikálóvá váltam nála. Festményeimet is közölte, sőt krétai  és olaszországi kiállításaimat is reklámozta. „Patchwork” című könyvemhez ő írta az előszót. Ez lett a legjelentősebb tér publikációim számára. Na persze büszke lehetek arra is, hogy például a Tiszatáj sem utasított vissza…

Közben továbbra is jártam kedvenc szigetemre, (2017-től minden évben), ahol megbecsültek az emberek, barátokra találtam, és lényegében ott nem nyomasztottak a múlt eseményei, bár az itthoni,  jobbára „fegyelmezésből” és sunyiságból álló csapásokat teljességgel sohasem tudtam kiheverni. A „fegyelmezés” általában akkor következett be egyetemi munkahelyemen, amikor nem voltam látszólag sem képes tisztelmi azokat, akik minden tudományos munkásság és fokozat nélkül, jobbára politikai megfontolásokból  ülhettek nyakamon…Erről ennyit. („Kollázsember” – Novum Publishing Kiadó, 2021.). Fura „kollázsemberek” voltak…Azonban csaknem mindenkor megtapasztalhattam, hogy „az élet élni akar” (Czeizel Endre mondása volt), mert egyre több irodlmi-múvészeti lapban publikálhattam.
Nagy, mondhatni Isteni ajándék volt, professzor Magyar Miklós feltűnése, aki rendszeresen olvasta verseimet, esszéimet a Hetedhéthatárban, és felvette velem a kapcsolatot. Megtépázott lelkem és önbizalmam csak nehezen fogta fel, hogy érek még valamit, és, hogy még kellek valakiknek. Magyar Miklós hihetetlen elszántsággal táplálta lelkemet, megpróbálta visszaadni önbizalmamat. Kezdetben szinte nem is hittem leveleinek, melyben tehetségnek titulált írásban és festésben egyaránt, és megmagyarázta, hogy már eddig is óriási eredményeket értem el. (Például a több, mint egy tucat könyvemmel stb…) De miért is ne higgyek egy kiválóságnak, a párizsi Sorbonne Egyetem vendégprofesszorának? A zeneszerzést már természetesnek tartotta. Ez, a holtpontról való elmozdulási folyamat, valamikor 2019 végén, telén kezdődött. Persze a „holtpont” is jórészt alkotással telt, csak folyvást az értelmetlenség érzésével…Sokszor az ember a saját szomorúságát már észre sem veszi…
Ekkor tájt ismertem meg Dr. Gazdag László fizikust, az „Omega Fanclub” motorját, aki rendszeresen részt vett könyvbemutatóimon, elődásokat tartott pl. az „Új Elmélyedés Gondolkodó Társaság” alakuló ülésén is. Azóta is egymást inspirálva élünk. László műemlékvédelemmel (Csárdapusztai kápolna) is foglalkozik, ír, filozofál, megtisztel barátságával. Ő tényleg „tudós ember” – ahogyan azt mondani szokták.
Meg kell említsem, hogy lelkem táplálója volt – és ma is az – Rácz Géza, aki a hinduizmus avatott mestere gyanánt próbált bíztatni, értékeimet újra felismerni. Művei, például az „Élettengely”, melyből film is készült, erős hatással bírtak rám.
De talán az egyik legerősebb hatást a joga művelése jelentett, mert – mit tesz isten – csaknem a szomszédságomban lakott Lakó Ildikó, a mester, aki lélekben, és konkrét fizikai gyakorlatokkal értette meg velem létem örökös értelmét. Számomra ma is felbecsülhetetlen segítség és támasz a mindennapokban. Úja elkezdtem könyvet is írin, és mire bevágott a Covid borzalma, befejeztem 600 oldalas regényemet, melynek „A kollázsember” címet adtam. (Novum Publishing Kiadó, 2021.),melyről Magyar Miklós és Bence Erika írtak kritikákat.  Dacolva a haláltudattal, és a hisztériával, melyet oly nagy lelkesedéssel pumpált az emberekbe mindenféle, többek között amagyar politika is, megírtam a mindeddig publikálatlan „Patchwork” című művemet is, melynek cselekménye Kréta szigetén Rethymnoban játszódik a borzalmas járvány alatt. Lényegében akkor bukott meg bennem a regnáló társadalom, akkor vált végképp „rothadttá” a kapitalizmus ezen alakzata, a sötét magyar demagógis – és minden más…Ráadásul, eközben újabb hatalmas tragédia ért: 2021 december 6-án meghalt Kóbor János barátom, állítólag covidban (nem tudja senki, de bizonyos már, hogy nem abban…), ami ismét mély gyászba taszított. Szervezett tömeggyilkosság tombolt a világban – puszta jószándékkal fűszerezve. Mecky távozása oly erővel érintett meg, mintha én is vele haltam volna…Mert végképp eltávozott belőlem az ifjúság és a megújulás élménye, és emlékké nemesedett egy egészen különleges minőségű és hangulatú zene, mely meghatározhatatlan magasságokba volt képes emelni a lelkeket. És egy hangulat, melyet minden megszólalásában közvetített, hitet és életet pumpálva az emberekbe. Véleményét kötelező lenne meghallgatni, ami a „Csak hazafi” sorozatban jelent meg, mint annak 6. része. Mindössze 6:52, YouTube.
Az élet értelme ismét értelmetlenségbe zuhant. Hullámvasúttá vált az élet. Vagy eddig is az volt? De Ildikó csak jött, gyúrta lelkemet, mozgatta testemet, kitartott mellettem és megpróbált ismét visszahozni az életbe. Egy olyan életbe, egy olyan világba, melyben a tudománynak nevezet, etikájukat vesztett emberek gyilkos bandája tevékenykedett, és ahol az emberiség robotoló milliárnyi tömege, végképp egy mindenre elszánt, moralitását teljesen elvesztett pénz és hatalommániás bűnbanda karmaiba került. Megvalósult az egykor elképzelhetetlen: egy szupranacionális világdiktatúra, ami egyben a nyugatinak nevezett civilizáció összeomlását is jelentette. Én ezt úgy neveztem el, hogy: „Kollázstragédia”. Egyszer talán a képet is lehet majd valahol látni… A covid csendjének borzalma az én szervezetemet is átjárta, és úgy érzem sohasem fogok tudni tőle megszabadulni. Sohasem féltem semmitől, de azóta a szó szoros értelmében belém oltódott a félelem, szomatikus és lelki mivoltomban is törékennyé váltam.
És mégis: 2022-ben elkezdtem újra festeni. Talán nem véletlen, hogy első művem Thera, azaz Santorini szigete vulkánjának kitörése volt, melyben a pusztulás és a kitörés kettős lelki jelenléte fogalmazódott meg bennem. Visszatekintve logikus is, hiszen a covid – akár így, akár úgy: akár az elszenvedett betegség, vagy a vakcinák okán -, de visszafordíthatatlanul pusztulási, pusztítási folyamatokat indított el az emberi szervezetekben, melyekre csak a legelszántabb élni akarás, a kitörés a testi-lelki összetörtségek különböző fajtáiból és fokozataiból volt az egyetlen menekülési lehetőség. Ha megtörve, ha betegen is, de élni kellett (kell) még egy darabig, és alkotni. Mert tudtuk és tudjuk (ha titokban is), hogy a kór és egyebek által előidézett genetikai impregnáltság sohasem fog kihalni az emberiségből.
Majd elérkezett 2025. De számomra a 2019 és 2025 közötti időszak a halál éveit jelentette. Annak is neveztem őket. Azok is voltak. Kérdés, hogy vajon jogos-e a múlt idő? Mára világossá lett, hogy nem, hiszen itt van a világháború…
2022 óta ismét minden évben Kréta következett, ami alapvető lelki szükségletté vált, sokszor több hónap erejéig. Dolgoztam, felejteni akarván festettem, s vittem az Omega zenéjét a görögöknek, mint valami hazai elixírt, amire nekik is szükségük volt. De a sok beszélgetés közepette előkerültek a híres, vagy alig ismert magyar és görög emberek, zenekarok, énekesek, táncosok, a történelem, és természetesen a vizipólósok, focisták is. Pezsegni kezdett az élet. Képzőművész (festő és szobrász)-történész: Γιωργις Κατσαντωνις, tasisofőr, keramikus művész: Φροσσο Βορα, nyelvtanár, történész, bolti eladó, vendéglős: Μανολις, panziós, fotóművész: Γιωργος Κατακις, vagy éppen az egykori görög válogatott kapusa, akinek legjobb barátja éppen Kásás Tamás, ő Μανολις Σουρμελις, és egy egészen fantasztikus hölgy, Αλεξανδρα Καουκι, aki ikonfestő művész, csodálatos freskók és képek alkotója aranyozták be a mindennapokat. Találkozásnál és hosszabb időre való elválásnál mindig megöleltük egymást. De hiányzott ez is itthon!
Lassan kialakult a „Modern Minoszi Művészet” képi világa is, és 2025 május 23-án Rethymnoban, a „helyszínen”, meg is nyílt első kiállításom a Morfes Galériában.  Ilias Iliakis volt a kurátor. Tökéletes média előkészítéssel és követéssel. Rethymno valamennyi lapjában szerepelt a kiállításom, sőt, többek között a Best Magazinban is, a polgármester pedig tiszteletemre fogadást adott. Akár akartam, akár nem: már otthon voltam. Megismertek, mosolyogtak rám, gratuláltak…Végre – hosszú idő után – kezdtem úgy érezni, hogy vagyok, hogy élek. Hogy volt-e honvágyam? Igen volt, és sírtam is azok után, akik már nem élnek…Sőt egyre többet, mert 2025 február 20-án Mécs Károly is elment, és már nem tudtam beszámolni Neki sikereimről…Csak annyit tudtam tenni, hogy könnyek  között festettem egy képet, melynek „Hommage a Mécs Károly” lett a címe, és a kiállításban az első helyre tettem. Jövet-menet fejet hajtottam előtte, de elmondtam krétai barátaimnak, hogy micsoda csodálatos ember és művész volt Ő. Hangját is hallva, azt hiszem megértették.
Mintha szilánkjaira tört volna az idő: egykori barátaim, ismerőseim, szüleim, szinte mindig velem voltak (vannak), ugyanakkor új barátaim is helyet kérnek szívemben. Múlt, jelen összefonódtak, eltűnt arcok, hangok együtt beszélnek és énekelnek a jelen élő hangjaival. Ha pedig mindehhez a jövő is hozzá adódik, akkor időszökevény vagyok.
Folytatás a múló jelen felé:
2025-ben megpályáztam az „Artist of Europe Award” jelölést, és „Az utolsó pillangó” című képem be is került e jelöltek közé. Tagja lehettem a nemzetközi, amúgy olasz székhelyű művészeti társaságnak, a „Pitturi Amo”-nak. Választhattam magamnak menedzsert, aki európai és olaszországi kiállításaimat szervezi. Ő, Dr. Anna Soricaro, művészettörténész, művészetkritikus. Általa végre megismerhettem a minden téren segítő, önzetlen menedzser egyéniségét. Ennek eredménye képpen 2026-ban már nem csupán Krétán, hanem Olaszországban is részt veszek nemzetközi kiállításokon (Milanó, Róma), vagy éppen Barcelona, illetve Barlettában önálló tárlatom is lesz a Zerouno Galériában. Önálló oldalam is van a Pitturi Amo felületén. Festményeimet több százan nézik, értékük pedig emelkedik…
Fura, de, mintha vén koromban kezdődne újra az élet? Miért nem lehetett ezt „otthon” megvalósítani? Itt miért nincsenek efféle emberek? A lehetőség mindenképpen adottá vált, de itthon továbbra sem állnak velem szóba…Lehet, hogy „így is van ez rendjén” – , ahogy szokták mifelénk mondani, hiszen én is csak a többséghez csapódtam életem során…

CODA

Az emberi elme képes azt látni, amit akar, így sokszor nem azt látja, ami éppen látóterében van. Képes bele is látni valami nemlétezőt abba, amit ténylegesen lát, hall, olvas, vagy érez, ami egyébiránt nem is létezik a látás-, és tudat-érzékelési tereiben. A látóideg ugyanis előretolt agyvelő. Ezért is nagyon veszélyes és kockázatos mindenféle, filozófiai felkészültség nélküli ítélkezés, így a festmények, politikai katyvaszok megítélése is, és ezért is lehet minden végletesen, sokszor végzetesen elferdített, meg nem értett módon szubjektív. Ráadásul minden élőlény egyedi egyetlen jelenség, amit persze sohasem vettek tudomásul a diktatúrák és az azokat kiszolgáló, öntudatlanságban lézengő „kollázsemberek.”

 

2026 márciusában.

Kiss Tamás legutóbb a Szöveten:

Meghívó – Dr. Kiss Tamás Időszökevények (Szombathely, március 6.)