VERS

Lakatos Gellért: Alászállás

Most álomport szórtak két szemedre,
S lelked kiszökik tested börtönéből,
Csak homályosan emlékszel nevedre,
Hallottál már a vad szirén énekéről?
Amely a jéghideg vízbe veszejt téged,
De benned régóta más sem létezik,
Mint izzó vörös, mérhetetlen mérged,
Ma éjjel pedig pajkos lelked vétkezik.

Fekete dáliák tövében rejtezik hát el,
Várja a félrevert harangok zúgását,
Az arctalanok sosem támadnak fel,
Ő kacagva szemléli az idő múlását,
Tudja azt, amit ébren folyton elfelejt:
Szürke hamuvá lett, ki elszámoltat,
Szívén az árulás megannyi sebet ejt,
Embersége okán talán elkárhozhat.

Amíg ő keresi magas tornya kulcsát,
Addig a halál egy fűzfa alá telepszik
Látott már ilyet, sápadtat és furcsát
A topáz égre mered hát, cselekszik,
Haragja zeng, villámlik, viharral ver,
Maga a bölcs halál is félve menekül,
Árvíz tombol, a zabolátlan erő nyer
Diadaltól ittasan, a mennybe repül.

Nem talál ott senkit, emlékké váltak,
Hosszú az út hazáig, csillagporos
Arctalanok közben ágya köré álltak,
Gondolata édes nektártól mámoros,
Felriad könnyes suttogások tüzében,
Képtelen horgonyt vetni, ereje apad,
Szárnyakat lát, feketék, mint az ében,
Viselőjük lágy csókkal ajkára tapad.