Sziwery Balázs

A csend, ami a tél

Hogy mitől kékek az egek,
Csonka-fehérek a fellegek,
játszva, kúszva, kergetőzve?
Tegnapi tavaszból szikrázó nyár lett,
majd lassan és hömpölyögve ködöt tol maga előtt az ősz.
És ott, ahol a nap kialszik, csendesen és váratlanul
megremeg a levegő a fekete-fehér téli tájban,
lassú és csikorgó melankóliában.

Néma, mint a víz alatti csendben,
pattanó szirt, meghajolt tengely.
A szélfútta magasság felvisz az égig.
Mozdulatlan, magába préselt fagy-szörnyeteg,
sovány arcú idegen
remegve ég a láztól.

Sokszor előfordul, hogy megnyugszik a tél.
Ilyenkor pihen, készül előre törni.
Táltos paripán fagyos-fényben,
lándzsát szegez a messzeségnek.
Majd hosszú bajuszát csikorogva pödri,
és a szalmabábúk megremegnek.

Az űzött lányok bokrétás kezéből,
mint szétpukkadt léggömb ömlik szét a rügy.
Pattanva törnek. Felettük a szikla-fehér árnyék,
Mennyi csoda rejtőzött mélyen a gyomruk sűrűjében,
csipkeszélű levelek, fehér és bíbor és karmazsin virágok.
Színarany nyári napban,
lágy szélben szállnának.
Messzire el.
Helyükön édes gyümölcsök fakadnának.
A világot most mégis megkerülhetetlenül hagyják maguk mögött,
és suhanva siratják önmaguk a légies ködben,
egy fagyos téli napon,
amikor a tél feltámadott.