VERS

Soltész Dávid: elnyomott csikkjeim

Első elnyomott csikkem szerelmi háromszög kávém és köztem.
Második elnyomott csikkem kudarcaim megtestesítője.
Harmadik elnyomott csikkem múltamba kapaszkodásának elfogadható halálpálcája.
Negyedik elnyomott csikkem a szorongásom ellenszere, mire az ötödik elnyomott csikkem gyakran mosolyt csal az arcomra, és azt hiteti el velem, hogy minden rendben van.
Hatodik elnyomott csikkem meg nem született tehetetlenségem megelőzésére szolgál.
Hetedik elnyomásban lévő csikkem közben szidom magamat, vajon miért szeretem ennyire a füstölő szerelmem? Nem csupán füstölő, hanem “én-ölő”.
Nyolcadik elnyomott csikkem után rájövök, hogy miért is szeretek füstfelhőkkel takarózni.
Kilencedik elnyomott csikkem eszembe juttatja, hogy amíg vannak szeretteim, én is szerethetek.
Tizedik elnyomott csikkem elfeledteti velem a rohamosan közelgő, túlgondoló fázisaimat.
Tizenegyedik elnyomott csikkem ráébreszt arra, hogy fél doboznak annyi, de még nyugodt vagyok, hisz van elég.
Tizenkeddedik elnyomott csikkem megmosolyogtat, hisz a kedvenc számom. Ő maga minden, ami én vagyok.
Tizenharmadik elnyomott csikkem mindig sírásra kényszerít, noha belül örjöngöm, nyugalommal távozik belőlem belélegzett ezüst égésterméke.
Tizennegyedik elnyomott csikkem után levegőért kapkodom. Nem fizikailag.
Tizenötödik elnyomott csikkem már-már pánikot kelt bennem, hisz lassan elfogy, közeleg a körömrágás művelete.
Tizenhatodik elnyomott csikkem a családomért van. Édesanyámra és édesapámra, akik egymás után hagytak el, tátongó űrt hagyván maguk mögött s egyben az elképzelhetetlen életet. Nyugodjanak békében, szeretetem nem hagyja el őket, amíg vérpumpáló szervem dübörög, emlékük tovább él.
Tizenhetedik elnyomott csikkem a mártírköpenyt helyezi rám, ám gyorsan letépem magamról, így erőteljesebben látszik hamutálba helyezve.
Tizennyolcadik elnyomott csikkem a barátaimért, akikből egyre kevesebb van, de ha már itt tartunk, két szálam maradt hátra. Okosan kell velük bánnom.
Tizenkilencedik elnyomott csikkem néha délután ötkor, néha éjfél tájban csatlakozik a többiek sorsához. Alkohol fogyasztásától függ, vagy a bukásom közepétől, ha a tizedik szálam nem járt sikerrel. Közeleg a vég.

Valamiért,

még képtelen vagyok meggyújtani a huszadikat, az utolsót.
Nekem a végtelen se lenne belőle elég!

Vegül ráveszem magamat, s tüzet adok neki.

Elmúlt fél percnyi csend.
Elmúlt ez a nap is, ahogy tegnap és tegnapelött is,
ám észre vettem, a szobám egyre sötétebbé vált, mintha direkt provokálna, hogy csak a szemem, az égő dohány és a monitorom maszatos képernyője legyen az egyetlen, ami a szoba jelenlegi fényforrása.
Kedvesem, itt már te is gondolataim hálóján hintázol, bizony.

Nem vehetsz rá arra, hogy teljesen elvesszek!

Már előtted is megtettem, szívem.

Tudod, amíg te voltál nekem a fény, minden más is azzá vállt, minden más belőlünk merített boldogságot, életerőre tett szert s örömében körbe üvöltötte a világok peremeit!

– Áúccs!

megsütött…

Hát igen, immár te lettél a

…huszadik elnyomott csikkem.