PRÓZAIRODALOM

Turóczi Ildikó: alternatív

Mentem, két öklöm két ronggyá rohadt zsebemben s nem álmodott még, hejh, szerelmet senki szebben, mígnem zsebem kilyukadt, kipottyant szerelmem. Azóta is keresem a megfelelő színű cérnát, amivel szerelmetes zsebem hegét bevarrhatnám.

Herceg, kegyes jóságod lássa be, nincs eszem, de tudásom rengeteg, rengeteg tudásom labirintusában tévelyegve csóválom fejem: herceg, mit jelent az, hogy engem befogad és kitaszít a világ?

Letépem ezt a hangaszálat, nyújtsd kezed, mert átadom, és ezután neked lesz egy letépett hangaszálad. Én lelépek, te tarthatod.

Egyszer, mikor Micimackónak semmi dolga nem akadt, elővette a mézesbödönt. Azaz Micimackó mindig előveszi a mézesbödönt, amikor semmi dolga nem akad. Micimackónak soha nem akad dolga, ezért mindig előveszi a mézesbödönt. Csak az nem világos, hogy hogy van az, hogy a mézesbödönben mindig van méz. Vagy nincs?

Kerekecske, dombocska…, dombocska, kerekecske… Ne fantáziálj! Ez egy versike! Mint a pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske, fejecskében szemecske, orrocska, szájacska.

Emberi létünk és lényünk illúzió, vágyaink illúziójában illúzióként éljük meg a szerelem illúzióját, illuzionistaként vesztve szemünk-agyunk-szellemünk-lelkünk fényét. Illúzióink világában illúzió a valóság is, mátrix-antimátrix, virtuális kommunikáció, netszex.

Szárnyalj, szárnyalj szabadon – csak vigyázz a határokra, mert a légűrben megszűnik a gravitáció, még lepottyansz és szárnyad szeged. Narkó.

Mert igazán csak a szívével lát az ember. Akkor behunyom a szemem, hogy tévútra ne vezessen az éleslátásban. Miért érzem úgy, hogy sötét van?

Felelősséged van azért, akit megszelídítettél. Pedig nem is akartad megszelídíteni. Most aztán ülhetsz megszelídített felelősséged béklyójában! A megszelídítés folyamata izgalmas, eredménye szánalmas. Vagy mégsem?!

Egyszer volt, hol nem volt, icipici házikó, icipici házikóban icipici ágyikó – mint legfontosabb bútordarab.