Görcsösen tekerednek álmaid nyakad köré,
fojtogat az emlék.
Ajkaidra lakatot lehel a fájdalom,
s mivel magad maradtál,
csípi szemed az emlékezés.
S hogy senkinek figyelmét ne vond magadra,
olykor fátyol mögé bújsz,
könnyeid sűrű fátyla mögé.
A fák lombjai gyászmisét suhognak,
elnyúló árnyakat lesve, labirintusban süvít a szél,
egy percnyi jéghideg halálos csendben,
egy pillanatra megdermed az idő
s szeretett árnyéka a semmibe belevész.
Mint úszó palackba bezárt hangos sikoly,
mely mohazölden imbolyog a néma víztükrön,
átláthatatlan ködtakaró alatt
sínylődik éhező lelked, s időnként felüvölt.
Karácsony Tünde verse legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?