Fábián István: A rablás (vers), A kert (rajz)

kerek lett a világ, a net: víz alól felcsapó háló: 
minket halakként halálra dobáló: így vagyunk veszteség,
káló. szűkölő szavakat kitaláló. ennyi volna az üzenet.  

új kor van: a hazugság nevetve tépi sisakját:fölbukkan 
tekergő álca-arc, szorgos lárva-fészek. hátraarc vagyunk,
részek, sosem egészek, fekete vizekről várjuk azt a sajkát. 

szívünket távoli ütemek lakják, részeg esték
hágják a józanság napját, bárki leveri mindünk kalapját,
másik világok kevesedő arcunk belakják.  

óceán bőrén reánkfut eljövő madarak árnya, 
atlanti mélység fázva sötétül. vagyunk jól örzött
kaszárnya: alanti életünk felépül. végül.  

valami elszalad európával, aprócska isten, sosemvolt sátán. 
országom röpül, csörömpöl nászi sötétben. teste hús-puhán 
fehérlik. éjszakába tűnik annak a hátán.