A tájban idegenbe vész, cifra színét ölti, /
Távoli földre hullván roppanó teste, /
A kikopott ősök kegyeltje.
A tájban idegenbe vész, cifra színét ölti, Távoli földre hullván roppanó teste, A kikopott ősök kegyeltje. Néhol a szél felemeli, Lugas koronát épít neki, Néha elfeledi, S kopasz gallyak alá temeti. Idegen földben, A talpunk alá préselődve – Lenyomatát őrzi.
Vilsitz Mónika verse legutóbb a Szöveten:
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
D. I. egykori kedves kolléganőm másfél évtized hallgatás után felhív telefonon. Még csodálkozom is, hogy ekkora időtávolság után hirtelen eszébe jutottam, sőt, nagyon kedvesen megvív magához, hogy töltsünk el együtt egy délutánt, ha jut rá…
Mindnyájunkban ott perzsel a Nap. / Van, hogy igen is kihűl.
Már fa koromban sem szerettem, ha mozgott minden körülöttem