Egyre többször repülök ki testem kalitkájából. Ilyenkor szélutazó madárként vitorlázom múltam s életeim között; az elszalasztott hegyeim közt, amiket sosem másztam meg. Pedig minden adott, ott volt a hegy, ott volt a hegymászó felszerelés, mindig a legmegfelelőbb, s ott voltam én is, hogy bizonyítsak. Nem másnak, nem önmagamnak, a hegynek, aki már megelőlegezve a bizalmat, elindult felém. Én akkor már futottam, dehogy a magasságok felé! – messzire el, akárhová, ahová már nem tudtak követni, lefelé a zuhanó szakadékok útján, a szikár sziklák figyelmében, a szétszaladó felhők alatt. Ekkor már se gondolatom, sem erőm, csak az eltiport virágok mutatták, mekkora távolságot nyeltem le ijedtemben, s a róka-vörös napban is a félelmeimet véltem látni, amikor zuhanni kezdtem… és … minden kezdődött elölről. Egyre többször repülök lelkem kalitkájában, különösen akkor, amikor álmodom. Ilyenkor részeg magasságokból zuhanva sértetlenül érek földet, ilyenkor az óceánok mélyét kutatva cápaként robogok a mély-sötétben, ilyenkor a titok-teli hegyek gyomrában találkozom Földanya lányaival, kik megvendégelnek egy csésze, még gőzölgő teával, mit valami Életfából facsartak ki. Szerintük, nincs annál jobb és élvezetesebb nedű, mint a tavaszi ébredés, mint a nyárvégi madársüvöltés, mint a végtelen égből aláhulló csillagok beszéde, mint egy halk s mosolygó hóesés képe a tavasz-szobából. Egyre többször időzök lelkem ablakában.
Molnár József verse legutóbb a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
