Molnár József: Tavasz

Egyre többször repülök ki testem kalitkájából. Ilyenkor 
szélutazó madárként vitorlázom múltam s életeim 
között; az elszalasztott hegyeim közt, amiket 
sosem másztam meg. Pedig minden adott, ott volt a hegy, 
ott volt a hegymászó felszerelés, mindig a legmegfelelőbb, s ott 
voltam én is, hogy bizonyítsak. Nem másnak, nem önmagamnak, a 
hegynek, aki már megelőlegezve a bizalmat, elindult felém. Én
akkor már futottam, dehogy a magasságok felé! – messzire el,
akárhová, ahová már nem tudtak követni, lefelé a zuhanó
szakadékok útján, a szikár sziklák figyelmében, a szétszaladó
felhők alatt. Ekkor már se gondolatom, sem erőm, csak az eltiport
virágok mutatták, mekkora távolságot nyeltem le ijedtemben, s a
róka-vörös napban is a félelmeimet véltem látni, amikor zuhanni
kezdtem… és … minden kezdődött elölről.

Egyre többször repülök lelkem kalitkájában, különösen
akkor, amikor álmodom. Ilyenkor részeg magasságokból
zuhanva sértetlenül érek földet, ilyenkor az óceánok
mélyét kutatva cápaként robogok a mély-sötétben, ilyenkor
a titok-teli hegyek gyomrában találkozom Földanya lányaival, kik
megvendégelnek egy csésze, még gőzölgő teával, mit valami
Életfából facsartak ki. Szerintük, nincs annál jobb és
élvezetesebb nedű, mint a tavaszi ébredés, mint a nyárvégi
madársüvöltés, mint a végtelen égből aláhulló csillagok
beszéde, mint egy halk s mosolygó hóesés képe
a tavasz-szobából.

Egyre többször időzök lelkem ablakában.

Molnár József verse legutóbb a Szöveten: