Lencsés Károly: A vendégszobában

Végül mégis magamra hagyott.
Fekhelyem gondosan elkészítve,
Egy éjjelilámpa áll kis asztalkán.
Porcelán tál az ágy lábánál
A víz már kehült, amivel
Arcom moshatnám.
Most látom épp, ott egy
Törött tükör a vendégszoba
Szemközti falán.
Nincsenek függönyök, amik
A hold sápadt képét benne eltakarnák.
És van egy Biblia a paplan
Közepére rakva.
Kézbe kell vennem, amikor
Betakarom reszkető testem,
És a fáradtság, míg végre álmot
Takar rám fel kell nyitnom
Elolvasni néhány imát?
Elmosolyodom, milyen ügyes húzás.
Szerinte elég, ha megérintem
És megszűnik az átkos varázs,
Mely hetek óta betegít.
Elalszom végül az ágy közepén.
Mellkasomon Isten szava.
A hold elé felhők kúsznak
Kialszik a tükör, mintha gyertyát
Oltana ki a huzat, s én ott vacogok
Egyedül imátlan. Testem kitudja
Lángban. A hideg ősszel, lángol
Mint vörös haldokló tölgylevéllel
Borított utak. Éjjel lemeztelenedek
A csukott könyv szavától,
S abban a tűzfalra néző vendégszobában
Végre Hozzám ér az Isten.
Mellém áll, s mint kisdiák apja
Az ágy szélére ül. Szeme legyen fény.
Haja feltámadt szél. Hangja hóesés,
Hogyha ébredek mélyen bennem
Nyoma legyen.