Farkas Arnold Levente: A grófkisasszony

A grófkisasszony

Farkas Arnold Levente

Arc nélkül néz most
távolba a láthatár,
és homlokod mögött
a sánta démonok,
törvényszegővé változott
minden szabály,
a franczos Schubert is
romantikus halott.
A grófkisasszony zongorája
fekete, és szívében a dal
fehér, miként a hó,
a csöndről énekel
a csönd halk éneke,
a tapintatlanság
szinte tapintható.
Nem fáraszt már a kín,
az őszi szél pihen,
föld mélyén nyugszom én,
a sírom jeltelen.

Bocsánatot se kér,
lehunyja két szemét,
és elköszön talán, de
úgy se értenéd. Játszunk
egy négykezest, a bal,
a jobb, a fél, a zongorán
a csönd fekete és fehér.
Ha semmit nem tudok,
talán a csillagok,
a franczos Schubert is
csak egy fogat hagyott
magából itt. A föld
elengedte talán,
a behavazott táj
arcába váj a szán
mély ráncokat. A lány
férje a szent magány.

Ciszről indul az új
szerelembe az új vágy
ritmusa szerint.
A franczos Schubert is
tudja, a grófkisasszony
épp olyan hamis, mint
gyűrűsujjba mélyen vágó
csellóhúr. Halkan
fekete és fehér szerelem
dúl. Befejezetlen az egyik,
a másik kis szimfónia.
A harmadik tételbe friss
futamot sző a kürt.
Úgy fáj, hogy szinte szúr.
Hajnal szól alkonyul.
Előbb moll. Aztán dúr.