Farkas Arnold Levente: Fekete verssorok

Ablakomból a távolba látni.
Az ösvényre a köd imája hajol.
Pillanatkövekből építik
örökkévaló szerzetesek
a castrum dolores falait.
Minden mondat kavicsként hull
a patakba. A csönd neve
nem kimondható. Angyal ruháját
foltozzák néma zarándokok.

Abroncsként lebeg a foltozott
angyal körül a hajnal glóriája.
Árnyékot vet a castrum dolores
keleti falára a köd. A fa odvában
férgekkel táplálkozik a remete.
Áttetsző a csönd. Láthatatlan
szoknyába bújik a tétova türelem.
Fekete verssorok raknak fészket
a villámsújtotta fa gyökerén.

A cél elérhetetlen, mégis
elvezet hozzá az út. A castrum
dolores az a hely, ahol a derű
lakozik. Minden döntés és elhatározás
mögött egy másik döntés és egy
másik elhatározás húzódik. Nem
mozdul cellájából a szerzetes,
a lélek örökkévalósága a test
múlandóságával szövetkezik.

A cél nélkül gomolygó
imádság összekapaszkodik
a rét fölött a castrum
dolores konyhájából a szürke
égre cammogó fekete füsttel.
A szerzetes úgy érzi, kötelessége
imádkozni, de nincs joga semmit
se kérni. Nem is érzés ez
a szíve alatt meghúzódó derű,
inkább olyan, mint az állatban
az ösztön, a fában a növekedés.

A céltalan imádság célja
az imádság maga. Nem akarja
zavarni a teremtőt. A teremtő
céljai eszköztelenek. A castrum
dolores freskója azt a jelenetet
ábrázolja, amikor a tétova szűz
a határozott angyallal találkozik.
A találkozás elkerülhetetlen.
A találkozás öröme a kert.