Kovács Jolánka: Találkozás

Kovács Jolánka

TALÁLKOZÁS

Ennek az egynek a kezét fogja az óvónő,
a többiek a sportpályán rohangálnak; s ezt
az egyet madárcsontocskák tartják össze,
akár egy hároméves, oly kicsike. Le-
hajolok hozzá, hogy hívnak, kérdem, és
dörren a hang fentről, nem tudja ez,
hallod, semmit nem tud, jövőre már nem
vállalom, vigyék máshová. Torz arcocskában
csöpp, alig nyíló cicaszemek. Megsimítom
selyemhaját, fejecskéje tenyerembe
csusszan, szinte belefér, és a legbájosabb
gyerekmosoly ugyanúgy ragyog fel arcán,
mint bármelyik másikén. Nem is beszél, veti oda
a dada, s felegyenesedem, ám abban a pillanatban
a pici teremtmény pillekönnyűséggel ugrik
a lábamra, karocskáival térdemet szorítja,
lábacskáival bokámat öleli, mintha csak fára
készülne mászni, s meglepetésem átszeli
a döbbent felismerés, hisz kapaszkodása ismerős,
valami jogos van benne, olyan, mintha az enyém
lenne (az enyém? – kérdem magamtól elhűlve), és
már kezem nyújtom felé, hogy fölkapjam, karomba
vegyem, ám szól a dada keményen, na elég,
lefelé onnan, Deniszke; s mint egy kis szöcske,
leugrik lábamról, meg sem nyikkan, indul a dadával,
nálam hagyva üzenetét, hogy jól van ez így,
jól van, nem kell ehhez semmilyen beszéd.

Kovács Jolánka verse legutóbb a Szöveten: