A költő, aki elfelejtett örülni.
Természetesnek hitte.
Jön az dögivel.
Fél kézzel visszatartom.
Néha már süketnek tettetem magam.
Folyik az magától!…
Ám az ihlet egyszer csak elapadt.
Szárazság jött helyette.
Hét szűk esztendő.
Pokolra kell annak menni…
– hallotta.

Amikor rászánja magát,
hogy felemelje a tollat,
satnya szóvirágok sápadoznak
tolla alatt.
Panaszra kel,
feljelenti a Múzsát:
– Pert akaszt a nyakába! –
fenyegetőzik.
Ügyvédtől ügyvédig szalad.
Kinevetik.
Letaglózzák,
bekenik sárral.
Azt mondják, már nem
ő a kiválasztott.
Beteg lett.
Ekkor – talán – köhögését
meghallották a minisztérium
mennyországi szekcióján,
revizort küldenek,
felülvizsgálni ügyét.
Tévedtek egy vesszőt, mondják.
Fájdalomdíjként
a költészet kiváló 
doctora díjjal 
jutalmazzák.
A költő ekkor épp
Szent Péter előtt
áll, 
nagyon
meghatódik.