Erdei Péter: Búcsú

Ezt a verset egy olyan papírra írom,
amiből, ha cserépbe teszed és meglocsolod,
színes, réti virágok kelnek ki.
Egynyári magjuk bátran töri át a nedves papírt,
tavaszt éreznek, amint víz éri őket –
semmi meglepetés, a gének szerinti
színpompát nyújtják majd,
színorgia boldogságot.

A papír és rajta a versem elbomlik
és tápanyagául szolgál majd a szépségnek –
mi lehetne ennél szebb?
Egy vers, ami elenyészik, s mint virág
születik újjá, hogy aztán elhervadjon.
Szirma egyszerre létezés és elmúlás.

Inkább mint, hogy a verseim valahol
a lelkek polcain porosodjanak,
mint egy katalógusba vett könyv,
amit soha senki nem vesz le a polcról,
talán már nincs is az olvasóteremben,
s ha valaki véletlenül lekéri,
mérges könyvtárosok keresgélik sötét raktárakban.

A betűk körforgásának szabályai szerint
a szavak száma nagyjából állandó, különböző
szó-halmazállapotban.
Amikor egy költő új verset ír,
egy másiké valahol megfagy, vagy szublimál,
mintha a szépség mennyisége is konstans lenne,
amikor egy új megjelenik, eltűnik egy régi.

Vajon mennyi az esztétikum-izotóp felezési ideje?
Vajon megérti -e majd a mesterséges intelligencia, hogy
amikor a költők kérik, mérje meg a szépségbozon tömegét,
ne a modern fizika törvényei szerint próbálkozzon?

Ott van egy apró bög a neuronhálózati jelen,
az érzés ami nem igen és nem nem, hanem talán,
ennek a versnek egy emlékmaradványa.
Lám minden szépség örök lehet
a kulturális evolúció szintézisében.