Visszhang

Nagy Csaba

Hazajövök,
de a csend
más lett.
Mintha a
falak sem
értenék,
mit hoztam
magammal.
Az utcák,
ahol felnőttem,
most szűkek,
és minden
ismerős arc
mögött egy
árnyék kúszik,
amit csak
én látok.
A fák levelei
susognak,
de a szél
egészen
mást mond
nekem.
A kérdések,
amiket
sorra feltesznek,
messziről
jönnek,
mintha
teljesen
másnak
szólnának,
és nem
annak
aki most
itt áll
előttük.
Az éjszaka
csendje még
zavaróbb,
mint a
bombák
robaja.
Minden
apró
neszben,
visszhangzik az,
amit már
rég eltemettem,
vagyis
próbálok
napi szinten.
A napok
egyre
csak múlnak,
és érzem,
valami
itt ragadt
bennem:
ami nem fér
bele a reggelekbe,
sem az esti
beszélgetésekbe,
vagy a nevetésbe.
Mintha még
most is egy másik
világba élnék,
ami egyszerre
közeli és távoli.
Próbálok
beszélni,
de a szavak, nem
azt mondják,
amit
ténylegesen
érzek.
Minden
mondat
szétesik,
akár egy régi
fotó, ami
már nem őriz
emléket,
csak
foltokat.
Itthon
vagyok, de
mégsem,
mert az otthon
valahol ott
maradt,
ahol sosem
akartam lenni.