Rozsdás szegen lóg
emlékeinkhez a kulcs –
korhadt kerítés
magunk véste résein
belátsz, nem kell benyitnod.

Mintha a kulcs nem  is lenne elérhető.
Bár ismered a helyét, nincs bizonyosság,
hogy kezedbe akad, ahogy átnyúlsz érte.

Kongó üresség,
lelkembe vetett kétség –
mi kel ki abból?

Reinkarnálódott, elhasznált gondolatok,
semmit nem tanulunk, de mindent elfelejtünk –
belelépünk megint ugyanabba a vízbe.

pocsolya az csak
saját magunk sarában –
koszos lábnyomok

– Ezért faragtad hát az embert, ó, Uram?
– Nem én, saját magát faragta. Gonosszá.