por és sár: dolgozik a szorgos idő.  
országos esők ködéből kinő,  
mint mag húsából üvegzöld csíra  
– életünk.  
 
letűnt nyarak délutánja foszlik,  
vérző tégláikat föltakarják – dőlő  
elítéltek árnyát – a mezítelen  
tűzfalak.  
 
látni már régen vakok, repedésektől  
árkos arcukon könnycseppek  
az egyenletesen zuhanó, örökre befagyott  
ablakok.  
 
de fönt dobog még a koldus ég, billen  
a ferde horizont, a láthatár fölénk gurítja  
a mimikri Holdat, vele a vaslogikájú  
holnapot.