Sziwery Balázs: A festmény születése

Sziwery Balázs

A festmény születése

Remegés lázban-készülődés.
A mosoly szétterülni látszik.
Megmérgezett márványtömbök csusszannak össze vadul,
ott a semleges sírgödörben, az újra és újra megszületés a műben.

Parányi kibontakozás,
leporolt ecsetek keresztfáján fényes izzás.
A festő Messiás-kezei izzanak, mint
kénes és szikrákat lövellő kályhavas.
Mégis tavirózsa illatozik, kígyóként tekeredve, lélegző, apró ecsetvonások sűrűjében.
„Most két arca van az éjnek.”

Letérdel a festmény elé.
Figyeli újra, kifeszített, elsápadt pergamenszín vászon arccal.
Apró játék, parányi fénytörés, tempó, játékos, kusza foltok, lángok!
Ülve Illés szekerén, zúgás fentről,
és a képen ringó zöld rengetegből.
Ahol a biblikus megtisztulás színei pompáznak.

Majd a művész inni kér.
Ráncok fonódnak a kupára.
„Ilyen zöld és kék, és úgy ragyog.
Egy darabka élet, egy szikrányi én,
mint a látszat; szertefoszlott és valós.”

De belül, a megszáradt festék alatt,
parázslik a kín, az ördögarcú nap;
a festő kibuggyanó vére.