Fábián István: Verzió 1-4. (Rajzsorozat), Állatélet (Vers)

önszánalommagyarázat



Ami gurul, zuhan, esik, bármi is: feladta.
A lent és fent értelmét veszíti, ami gurul,
kezei, ha vannak, csapódnak-pörögnek összevissza,
feje, lábai, ha vannak, ütődnek-verődnek,
csattannak a létezés szikláihoz,
míg azután – az Idő legalján – keményen csapódik,
megáll. Az a vég.

Az állat semmitlen jövés-menés, élete egyenletes.
Amíg rendben vannak a dolgok – nem rá vadásznak,
ő vadászik, szoptatja-neveli borját-kölkeit
és zöldek a mezők – az állat vízszintes időben bámul addig.
Van.
Ha gyilkosával találkozik – gyepmesterrel, sintérrel,
böllérrel, mészárossal –, akkor az állat elkezd gurulni,

hiszen tudatlan nem (ellen)őriz semmit:
lába-kezei ütődnek-verődnek egészen a kifeszült
égtájakig, az állat szemei szétnyílt szélrózsák akkor,
szemei akkor egyetlen ég-üvöltés,
míg a kés, a tagló keményen csapódik, megáll.
Onnét már semmi nem lesz: Az a vég.
Egy végesebb van: a ketrec.