Handó Péter: Még alszom

Handó Péter

Még alszom

Még alszom. A kert nedves talaján
összevisszafutó nyomokat
nem én ejtettem. Nálam éberebb fickó
kergetett valami vágyra érdemeset,
valami olyant, amiről csak álmodozni
szoktam, ami után hiába törekednék,
illó olaját pirkadatig szimatolhatnám
a veteményes ágyások között,
a harmatoszlás előtt akkor sem
bukkanhatnék rá, csupán belebukhatnék
a mániákusan kitartó üldözésébe.
Még alszom inkább
egy kicsinykét
a rám boruló éjben,
oldalamra billentett testtel és
önmagamon túl nyújtózó lélekkel,
így kerekedve fölül azon a valóságon,
amely újra és újra felkelésre késztet,
pedig rég kikopott belőlem
a legszívósabbra teremtett
lázadó szellem is,
koponyámmal semmit se törnék be
ma már. Hagyom a dolgokat töretlenül,
töretlen szaporodásban, remélve,
valaki majd csak kezd velük valamit
a tőlem kapott illuminációjukon túl,
vagy legalább bezsákolja őket, hogy
el lehessen cipelni a legközelebbi
szemetesig – környezetkímélés gyanánt.
A többiről gondoskodjanak
az arra felesketett hivatásosak.
Én megmaradok hivatástalanságomban,
a szemhunyások általam is szentesített
lustaságában, nem látva, amit nem kell,
és nem élve, amit nem szabad,
mert a szabadság illúzióját
mindig is álmodni lehetett csupán,
a realitás kőkemény koszorút fon
az ember köré – küszködésből,
vegetáció közötti vegetálásból,
értelmetlenség-tapasztalatból –, holott
valami mást ígér valamennyi álom.
Más nyomokat a kertbe.
Nem ily keszekuszákat,
ágyások közötti ösvényekbe
simulókat. Olykor még a sajátom is,
ahogy begyűjtöm a napfényillatú termést
éhem oltani. Később melléjük heveredve
pihegek párat, míg piheghetek
egy tartósabb álom felé, amelyet
többé nem kell feladnom egy kis
pirulaszerű életért. Inkább…
Még alszom.

Handó Péter verse legutóbb a Szöveten: