Köves István: Vállalni magunkat

Köves István

VÁLLALNI MAGUNKAT

Szépek voltunk és okosak is, csillagszeműek,
legkisebb királyfik és furfangos szolgalegények,
egymás mámorától szelíden megrészegedve,
s most mocskos kupecek kurkászó keze között
nézhetjük, ámító jelenünk hogyan rongyosodik múlttá.
Próbálunk örülni, mosolyogni, persze hogy,
de egyre gyakrabban, egyre hangosabb sikkanással
hasadnak meg a hatalmas, fölpúposodott vásznak
körülöttünk, csak ideig-óráig győzik újrafoltozni
a látszatot szakmányban szorgos díszletfestőink,
darab ideig előbb csak lappadt vitorlaként lógva lebegnek,
aztán szédülve zuhannak a zsinórpadlásból alá a mélybe,
s csapódnak hol a fűrészporba, hol az olajos hajópadlóra.
Mint a melegbárok záróráján hazabotorkáló dívák
arcán az alapozón átütő, feketén serkenő borosta,
az álnok ragadozóról is, akik mind vagyunk,
egy pillanat alatt pattogzik le az etikett, a jó modor máza,
elég egyetlen puskalövés. Nézünk egymásra megcsalatva,
kutyamenhelyek rácsai mögött süt a tekintetekből ilyen,
az örök megcsalattatásból burjánzó kies kiábrándultság.

Köves István verse legutóbb a Szöveten: