Radmila Marković: Fiú lett

Vártuk nagy izgalommal a második unokám születését a szobámban hárman: Juci, Ácó meg én.
Tudtuk, ez is kislány lesz, mert az ultrahangon, előtte való nap azt mondta az orvos: gyönyörű nagy kislányunk fog születni. Örömmel vártuk, csak a menyemet féltettük, mert erős asztmás, nehogy neki legyen valami baja.
Délelőtt volt. Telefonos kérdésünkre a nővér azt felelte: úgy egy óra múlva hívjuk, akkorra biztos megszületik a baba.
Alig tudtuk kivárni az egy óra elteltét, rögtön csörgettem a szabadkai kórházat. Kértem a szülészetet.
–Tessék mondani, Dudás Tündének megszületett-e a kislánya?
– Ön kereste egy órával ezelőtt is?
– Igen.
– Tündének gyönyörű, nagy kisfia született.
– Egy Tündéről beszélünk? Nekünk azt mondták tegnap, hogy kislánya lesz.
– Kisfiú. Higgye el nekem.
– Az anyuka jól van?
– Igen.
– Biztos? Tünde asztmás, semmi baja sincs? Féltjük nagyon.
– Kismama, szóljon már bele a telefonba, és nyugtassa meg az anyukát, mert nagyon félti.
– Jól vagyok. Semmi bajom sincsen – hallatszott a telefonból.
Gratuláltam, elköszöntünk, és tudtam, hogy a fiamat a Sógor vendéglőben kell keresnem, mert ott várja a barátokkal „kislányának” a születését. Felhívtam a vendéglőt. Amikor megmondtam, hogy kisfia született, üdvrivalgást hallottam, és megszakadt a vonal.
Tudtam, eddig is iszogattak, de ezután totál részegre issza magát az újdonsült apuka a barátaival. Nem tévedtem. Értesítettem a nászasszonyt is: nagymama lett. Neki Danika az első unokája. Megbeszéltük, ha indulunk a kórházba, elvisszük őt is. A fiamat alig tudtam haza abajgatni. Részeg volt, de nagyon. Bement, elővette a pisztolyát, én szorosan mellette voltam, hogy a levegőbe magasra célozzon, nehogy valami baj legyen. Kiürítette a tárat, és ezzel jelezte a környéknek, hogy apa lett, és fia született. Elindultunk Szabadkára: a lányom a nászasszony, a fiam meg én. Nem bírtam a boldog, de az alkoholtól részeg fiammal. Mindenáron ő akart vezetni. Én ültem mellé, majd elkapom a kormányt, ha valami nem úgy megy, ahogyan kell. – Anyám, alig látom az utat. Nagyon figyelj! – Figyelek – mondtam neki, de legszívesebben egy pofont kevertem volna le a felelet helyett. Szerencsésen Szabadkára érkeztünk. Este volt már. A portáshoz odament a fiam bejelenteni, kit keresünk. Visszajött bamba ábrázattal, hülye vigyorral az arcán, majd elhadarta: azt mondták a szülészeten, Kovács Tünde ott nincsen, meg nem is szült.
– Jaj, te agyalágyult! Ne Kovács, hanem Dudás Tündét keress! Szerintem látta a portás is, hányat ütött az óra a fiamnál, és beengedett bennünket. Már várt a nővér a folyosón. – Kivel beszéltem délelőtt?
– Velem – feleltem neki, és átadtam a csokoládét meg az italt. Mikor látta, hogy négyen vagyunk, azt mondta, csak az anyuka és a férj mehetnek be. Hívott engem. – Én csak az anyós vagyok. Az anyuka itt áll mellettem. Csodálkozás jelent meg az arcán, és indultak volna. – Megmutatná legalább a kis unokámat? – kérdeztem én is kissé csalódva. – Kihozza a nővér, kivételesen, de ne menjenek a közelébe, és ne akarják megfogni.
– Úgy lesz. Megjelent nemsokára egy fiatal nővérke egy kisfiúval a karján. Nagy, erős baba volt.
– Anyám, de gyönyörű kisgyerek! – mondta a lányom, és kipottyantak a könnyei.
Igaza volt. Hatalmas szempillákkal, fekete hajjal, telt arcocskával, szép volt.
Mikor a fiam és a nászasszony kijöttek a kismamától, megindultunk hazafelé. Akkorra már valamelyest kijózanodott a fiam, nem kellett annyira résen lennem, és elkezdtek a gondolataim kalandozni. Az jutott az eszembe, amit az anyám nem egyszer elmesélt, és soha sem sejtette mennyi fájdalmat okozott nekem vele. Mikor megszült, mondogatta, nagyon csalódott lett, mert ő fiút szeretett volna. Még szoptatni sem akart. Végül is a kórházban a nővérek unszolására megszoptatott, az apám viszont örömében tökrészegre itta magát, mert ő meg kislányt várt, de nagyon. Ez egy kicsit furcsa még ma is nekem, mert a szlávoknál a fiúgyerek a minden, a magyarok viszont nincsenek annyira elszédülve, ha fiuk születik, azok a lányoknak is tudnak szívből örülni. Az én magyar anyám, túltett minden szlávon. Apropó, amikor én megszültem a lányomat, meg sem látogatott a kórházban, a fiamat meg mint a hímes tojást úgy tartotta a karjai között. A szláv anya is anya, az a lányának is örül, csak főleg a férje miatt boldog, ha fiút is szül. Szerintem van sok igazság abban a szólásmondásban, ami így hangzik: A fiainkra büszkék lehetünk, a lányainkra mindig számíthatunk.
Persze kivétel erősíti a szabályt. Én mindkét gyerekemre büszke vagyok, és számíthatok a segítségükre.