Juhász Zsuzsanna: Lassan (18+)

Lassan el lehetne kezdeni kiosztani a ciánkapszulákat.
Most, hogy hidegre fordult. Még inkább. Ahogy a hidegtől magasabbra szárnyalt a kilakoltatás rémsége.
Mert tényleg elkel már a nagykabát, a magas szárú, bélelt cipő.
És mégse csak úgy, alá a metrónak. Mert ki tudja, sikerül-e ép bőrrel, vagyis ép halállal megúszni azt az ugrást. S akkor még ott van az a fiatalka, pályakezdő, tele reménységgel az előrejutásra. Abban a szép fehér egyenruhájában. Tán még szalutál is vigyorian, boldogan, mielőtt elindul a végzetes állomás felé. Tán még kortyol is egyet a kávéjából, s aztán. S aztán napokig, hetekig, hónapokig agyal, hogy mi lett volna, ha. Ha nem kortyol semmit, ha előző éjszaka korábban kamatyol. Vagy ha egyáltalán nem is szeretkezett volna soha. Soha szolgálat előtt. Vagy ehetett volna mást is este, hogy reggel hátha. Hátha időben tudott volna fékezni. Vagy az is, lehet, hogy jobb lett volna, ha nem eszik semmit. Hát kellene ez nekünk? Szabadna idegroncsot csinálni egy fiatalemberből? De akár egy középkorúból is? Idősből meg pláne nem, aki büszke, hogy évtizedeket töltött balesetmentesen a föld alatt.
Akkor inkább viharvert, sorsüldözött, utca nevelte fenegyerekek feneke alá rakjuk a metrót, ők már nem tudnak semmin meglepődni. Nekik nem kell hónapokig táppénzt fizetni, hogy rendbe jöjjenek. Már ha rendbe jönnek egyáltalán. Mert céltévesztett ez is, hogy kérni lehet az otthonmaradást az öngyilkos után, mert nagyon kicsi a valószínűsége, hogy újra megtörténik a vezetővel. Másrészt meg, ahogy otthon gubbaszt, csak a teher nő a vállán, a bűnnek a tudata, hogy valami köze csak volt egy ember halálához. Holott nem volt. Nem ő ölt, hanem a metrókocsi kereke.
És itt vannak az agyonhajszolt mozdonyvezetők. Az agyonra szekáltak, hogy miért is késnek mindig. Ők tán még örülnek is egy kis gikszernek, legalább kipihenik magukat, míg várják a szabadítókat. A kerekek közül. Biztosan jó öreg rókák, és tudják nagyon jól, hogy aki biztosra megy, az inkább őket keresi meg egyszer, sűrű késő-délután, vagy ködöt szitáló hajnalon. Jó vidéki csávók lehetnek azok, láttak már elég disznót leölni, miért is utálnák meg a hagymával sütött vért, majoránnás májas hurkát. Hát hogy is telne nekik finnyáskodásra, ha alig várják a sok párizsi, kenyérszalonna, zalai felvágott után, hogy végre vágásra hízzon a coca. És húséhségükben, igazi húsra való éhségükben egyszer jól bezabálhassanak.
Ha hányásig, hát hányásig, de egyszer nagyon.
És miért kell megjelölni a panelházakat. Mit keresnek ott az emlékhelyen? A gyásznak helyei, hogy ide, és pont ide, és onnan, és pont onnan.
És pont ő. Ugyan mire jó lakóhelyekből temetőt csinálni, játszóterekből sírkerteket. Mert ilyen az ember. Homo sapiens. Gondolkodik és gondolkodni akar, és tervezni akar, legalább egy lépéssel előbbre akarja tudni az életét. S ehhez emlékeznie kell, látni a mások életét, és összevetni az övével. És nem akar felejteni, ha az rossz, neki nem hoz hasznot, jövőt. Inkább emlékezni akar, igenis. Hogy ahol lakik, onnan olykor akarattal esnek emberek az ablakból az utcára. És ezt nem akarja elfelejteni soha, mert élni akar, úgy akarja csinálni az életét, hogy ne kelljen ugrania. Hát tudni akar mindent az ugrásról, ahogy elméletileg egyetlen háborúnak is elégnek kellett volna lenni, hogy megtanuljuk belőle, mi kell a békéhez.
De nem tanultuk meg. Ahogy egyre többen ugranak ki a panelházak ablakából.
S aztán ott vannak a növényvédő szerek eladói és a festékboltosok. Vajon ki tudják-e szűrni, kinek mire is kell a szer. S aztán mesélnek-e róla otthon, vagy inkább dehogy. Csak egymás közt. Kiköpve olykor, hogy micsoda hitvány egy melójuk van, de ha eszük van, ha mosni akarják a kezeiket, inkább fogadnak egymással, este pedig megnézik a híreket.
Hát nem jobb lenne lassan kapszulákat osztogatni? Hisz’ ott vannak még a buszvezetők, villamosvezetők is, akik engednék a járgányt, hagynák futni előre. Pláne, ha lejt az út, ha zöld a lámpa, de félnek már. Félnek, hogy velük akarnak balesetnek álcázni egy tiszta és határozott szándékot.
Mert nem vagyunk madarak. Mert nem tudunk felröppenni, körözni. Nem tudunk csapatba gyűlni, s a vezérünk után indulni messzire.
Ahol meleg van, és elegendő étel.