Napfelkeltekor ébredezik a Minden.
Az idő türelmes, a héják lecsapnak a ködben.
Időtlen óra ketyeg
Fejemben.
A titkok kiesznek már Kedvesem.
Néma vulkán tombol éhező szívemben.
Táncoló széljáték a bársony fövenyen, megpihen a sorsom, kiáradó végtelen.
Kagylóhéjak vájják talpamat mélyen, kiserkenő vérem
Alvadó nyomot hagy.
Az óceán morajlik előttem s elnémul a csend bennem.
A homok lepereg kendőzetlen lelkemen.

(2014)

Vilsitz Mónika verse korábban a Szöveten: