Grizák Éva – Kovács Birkás Ferenc (Mámi, Táti)

Ükapám szűcsmester volt, de nagy sertéshizlaldát működtetett. A hizlaldát úgy alakították ki, hogy lent hatalmas területen sorakoztak az ólak, felettük pedig végig kukoricagórék emelkedtek, tele takarmánnyal. Százszámra szállították a hízókat Pestre, (Kőbányára) és Bécsbe. Jól bejáródott, nagy hasznot hajtó, jövedelmező foglalkozás volt. A házasságból gyermekek születtek, akik szüleiket Máminak és Tátinak szólították. Miután ükanyám viszonylag korán meghalt, a házvezetőnő ajnározta az özvegyen maradt férfit. A gyermekek már felnőttek. Ükapám kedvence Péter fia volt. Elhatározta, hogy szőlőt, földet, házat, felszerelést, pénzt rá hagyományoz. Másik fia óva intette ettől: „Táti, ne adjon Péternek! Eladja, elmulatja.” Táti igy válaszolt: „Hallgass! Azt én az apámtól kaptam és annak adom, akinek akarom.” (Itt egy pillanatra feltűnik Kovács Birkás szépapám alakja, aki szintén jómódú, sőt, vagyonos ember volt.) Végül Táti valóban Péter fiára hagyott mindent, aki viszont elherdálta a vagyont.
A kedvenc Péter fiú nehéz természete már korán megnyilvánult. A fáma szerint a Kovács Birkás ősök között volt valaki, aki nagyon szerette a babot. Földet művelt és az eke szavára akasztotta a babos fazekat, hogy mindig kéznél legyen. Az emberek ráragasztották a „Paszúr” nevet. Talán évtizedek múltával egy érdeklődő betért a hizlaldába és megkérdezte: „Ez a Paszúr Péter háza?” Péter vasvillával és keresetlen szavakkal zavarta ki udvaréból az őt inzultáló embert: „Takarodsz ki innen!”
Bár Reginával kötött házassága a dédszülők története, néhány epizód mégis ide kívánkozik, ugyanis Táti házában laktak. Előfordult, hogy harminc koronát kért az apjától. „Van a pincében bor, pálinka, a kamrában sonka, kolbász, szalonna. Pénzt nem adok.” Péter most zsarolással próbálkozott. Mámit beállította a kemence melletti kuckóba és vadászpuskával (rendszeresen vadászott) belőtt az ajtón. Táti engedett, kivette a pénzt: „Ne, ebadta rossz kölyke!” Regina megszólalt: „Lássa, Táti, ezzel rontja el Pétert.” Az apa természetesen nem a menyének adott igazat: „Tudom, jó nagy nyelved van, háromszor körül éri a derekad!” Nos, itt is voltak már gyerekek, Táti szerette őket. Ült, pipázott, (a pipatóriumban tajtékpipái voltak), a pipaszárral „isztrongálta” a legkisebbeket. Mégis, legidősebb fiúunokáját szerette legjobban, aki hasonlított rá, és állandóan ott forgolódott a közelében. Táti kedves unokája számára pénzt tett be a bankba, hogyha felnő, legyen neki. Taníttatni akarta.
Élete utolsó napján a házvezetőnőnek azt mondta: vegyen egy nagy kenyeret. „Minek?”, kérdezte a gazdasszony. „Maga csak menjen és vegyen, ne törődjön vele. Szükség lesz arra.” S amint a király legkedvesebb fiát, ő legkedvesebb unokáját hivta magához, hogy elmondja neki: „Józsikám, a Táti most már elmegy. De ne félj, tett be a Táti számodra pénzt a bankba. Ne szomorkodj.” És csendesen elment. Végakarata nem teljesült. Péter fia elmulatta az örökséget, bottal üthették a nyomát.
Oldalági rokon Táti egyik nőtestvére, Inas Ágó, aki a fáma szerint ledér életet folytatott. Nagy köcsögökben tartotta az aranyat, aztán ismeretlen helyen elásta. A legenda sokáig élt, hogy valahol mesés kincsnek kell lennie, de senki nem akadt a nyomára.
Igy múlik el a világ dicsőssége…

Martincsek Julianna – Pálfi Ferenc

Ükapám szorgalmas, jónevű csizmadia mester volt. Műhelyében segédeket is alkalmazott. Egyikük vándorlása során került a szabadkai mester keze alá. Ükanyám vezette a háztartástást, miközben káros szenvedélynek is hódolt: szeretett italozni. Volt rá eset, hogy eladta a sót, mert italvásárlás céljából pénzre volt szüksége. Jelleme prózai vonásával ellentétben viszont lányuk, Viktória születésének idejét (1859. november 26.) számomra csodálatos líraisággal fogalmazta meg: „Akkor született, amikor elsőt csönditettek a hajnali rorátéra.” Viktória életére a későbbiekben nagy befolyással volt az a szinte mesebeli körülmény, hogy édesapja műhelyében messziről jött vándorlegény tevékenykedett.
Tóth Erzsébet – Farkas István
Ezekről az ükszülőkről nincsenek határozott emlékek. Jász-Nagykun-Szolnok megyében éltek, fiuk, Farkas Mihály a Pest melletti Csépán született. Csizmadia mestersegédként kortársaihoz hasonlóan vándorbotot fogott, hogy különböző mesterek mellett folytasson gyakorlatot, gyarapítsa tudását és kiváló mesterember váljék belőle. Szabadkán beállt Pálfi Ferenc műhelyébe, aztán végleg itt is maradt, a mester-gazda lánya vonzáskörében, s a szerelemből házasság lett.

Anyai ágú dédszüleim

Bartalos Regina – Kovács Birkás Péter

Regina dédanyám gazdag szülők gyermeke volt. Elvégezte a négy polgárit, ami nagy szó volt abban az időben. Megszokta, hogy mindig tellett szép, finom holmira. Ebből az igényből soha nem engedett. Egész életében arra törekedett, hogy fenntartsa a család színvonalát. A bútorok, a ház teljes felszerelése a jómód látszatát keltette. Gyermekeit szépen járatta, ahogy maga is odafigyeléssel öltözködött. Mindannyiuk számára finom kelmékből varratta a ruhákat és csinos lábbeliket csináltatott. Elveihez ragaszkodott házassága idején csakúgy, mint idősebb korában. Ezt nem volt könnyű véghezvinni, hiszen szülei vagyonának nagy részét elvitte a váltó, a maradékot férje szórta szét rendszeres mulatozásai során.
Történetük húsvét hétfőn, a locsolkodás napján kezdődött. Házukban megjelent egy jóképű fiatalember, Kovács Birkás Péter. Miután meglocsolta a „virágszálakat”, elment. Regina megszólalt: „Minek hozták ide ezt a kényes legényt?” Egy éppen jelen levő, nagyon kék szemű öregasszony adta meg a választ: „Hiába haragszol, édes lányom, ez lesz a te urad.” Sorsa valóban beteljesedett.
A házasságkötés megtörtént, annak rendje és módja szerint gyermekeik születtek, de ükapám mulatozási szenvedélye nem csitult, ez tette egyedül boldoggá. Amig a vagyonból tartott, nem tudott lemondani a duhaj életmódról. Rendszerint hajnalban járt haza. Nem egyszer három fiákeron érkezett: egyiken volt a rezesbanda, a másikon a kalapja és a sétabotja, a harmadikon ő maga.
Egy alkalommal, amikor a falióra reggel öt órát mutatott, úgy pofonütötte, hogy az darabjaira hullott. Másik esetben, a feleség vesztére, megkérdezte a fiákerost, honnan hozza az urát. „A kuplerájból!”, volt a sokkoló válasz. Szegény Regina dédanyám majd elsüllyedt szégyenében. Hacsak meghallotta valahol a rezesbandát játszani, az álla reszketni kezdett.
Amikor a vagyon elúszott, dédapám is dolgozni kényszerült. Előfordult, hogy dédanyám és egyik lányuk elmentek elé, nehogy elverje a fizetést. Ha észrevette őket, elmenekült előlük. Egyik oldalon felszállt a villamosra, a másikon pedig leszállt. Mire a nők hazabandukoltak, otthon már szólt a muzsika, ott volt a rezesbanda. „Tudja, hogy kell a pénz”, panaszkodott lányának az édesanya. „Elmegyek, megkeresem”, próbálkozott a lány. Elmentek hát együtt, megkeresték, megtalálták. „Péter, gyere haza! Kell a jószágnak az ennivaló”, kérlelte a feleség. „Kicsoda maga? Nem ismerem magát!”, válaszolt dédapám. Egy jelen levő birkózó már nem bírta tovább a szenvedő asszonyok látványát, és az őket megalázó férfi viselkedését. Hozzálépett és megszorította a karját, hogy az menten kiment a helyéből. Péter dühöngött és pocskondiázta a feleségét, hogy a birkózó biztosan a szeretője.
Dédapám eljárt vadászni. Kedvenc kutyája Hektor névre hallgatott. A gazda kedvencét tejeskávéval kényeztette, amit maga meg nem ivott volna. Hektor egyszer átment a szomszédba, ahol a szármát cserépfazékban tárolták az udvaron. A kutya nekilátott a falatozásnak, de valaki megzavarta. A feje beleszorult a fazékba, ijedtében hazaszaladt. A fejét fazekastól odavágta az ajtóhoz, s a cserépfazék darabokra tört. Péter úgy elverte a kutyát, hogy az kinyújtózkodott, azt hitték elpusztult. Esett a hó, Hektor egyszer csak magához tért, lábra állt. A gyerekek ennek nagyon örültek.
Más alkalommal Regina is főzött szármát és betette a kemencébe, hogy meleg maradjon. A finom illat betöltötte a házat. Péter éhes volt, jól beevett a finom eledelből. Az étel jól elcsapta a hasát, de a következményekért is a feleségét okolta: biztos „kínyesitőt” tett bele, rosszfajta asszony az ilyen. Dédanyám tűrt, hiszen ő még azt tanulta: az asszonynak azért van nagy köténye, hogy mindent eltakarjon.
Regina születését tekintve olyan időpontban jött a világra, hogy a szóbeszéd szerint „látó” volt, vagyis képes volt földöntúli dolgokat látni, amit más halandó nem. Egy ilyen különleges eset megmaradt a családi hagyományban. A szomszédban meghalt egy kisfiú, és másnap reggel dédanyám beszédbe elegyedett a gyászoló édesanyával. „Láttam, az éjjel vendégeik voltak”, mondta. „Nem volt nálunk senki”, válaszolt a szomszédasszony. „Pedig láttam. Sok kisgyerek, Szvetozár barátai fehér ruhában, gyertyával mentek be a házba.”
Dédanyám, miután egyedül maradt, egyedül élt a Wesselényi út végén, egy kis udvari szobában. Abból tartotta fenn magát, hogy tarhonyát, ünnepekre híres süteményeit készítette másoknak, háznál. A gazdag rokonok nem istápolták, gyermekei közül volt, aki meghalt, voltak, akik messze voltak Szabadkától. A fiatalon özvegyen maradt, bizonytalan anyagi helyzetű Rozika lánya (nagyanyám) és gyermekei fogadták mindig szeretettel, ha ellátogatott hozzájuk a város másik végére, a Magyar utcára. Az unokák közre fogták, egyik a kabátját segítetté le, másik a cipőjét, a harmadik hellyel kínálta, a negyedik…
Finom süteményreceptjei egy régi füzetben cukrászra várnak, aki méltó lesz az elkészítésükre.

Pálfi Viktória – Farkas Mihály

Már ismert körülmény, hogyan szövődött szerelem a szabadkai csizmadiamester lánya és a messziről idekerült, népmesei vándorlegény között. A szerelem nyomán házasság született, amelyben a kezdeti érzelem nem fakult és végigkísérte dédszüleimet egész életük folyamán, talán még azon is túl. Életük szépen indult. Dédapám jómodorú, kedves ember volt, ügyes, élelmes, életre való. Homokot vásárolt és beültette dinnyével. Már megvoltak a gyerekeik, nyaranta minden reggel, mire felébredtek, egy zsák dinnyét hozott haza, csak gurgulázta ki a termést a gangon. Boldog sikongás, gyermekzsivaj töltötte be az udvart. Később dinnye helyett szőlőt és sok-sok gyümölcsfát ültetett. Zsákszámra termett alma, körte, szilva, dió. Dédanyám közben vezette a házat. A nagy családot ellátta kitűnő ebédeivel, kaláccsal, süteménnyel, felügyelte a gyerekeket, tisztelte és segítetté az urát. A Halasi úti ház előtt nagy asztal állott. Esténként itt barátságos kártyacsaták zajlottak, a napi munka után vidáman, felszabadultan töltötték a pihenés óráit. Farkas Mihály kis (alacsony) ember volt, de kifogyhatatlan tárháza a vicces ötleteknek, helyzeteknek. Egy alkalommal, amikor kollégája beteg volt, beöltözött menyecskének, kontyot kötött és befeküdt a beteg mellé az ágyba. Az ember sivalkodott, kapálózott, mert félt, hogy felesége meglátja és félreérti a tréfát.
Farkas Mihály részt vett a város társadalmi-politikai életében. Lelkesen, nagy hozzáértéssel korteskedett, ismert és elismert ember volt. Éppen ezért gyakran intette gyermekeit: „A nevemet be ne szennyezzétek!”
Dédapám világ életében szerette dédanyámat. Szeretetét meglepő kijelentésével bizonyította: legszívesebben naphosszat az „ölében” ülne, és onnan kukucskálna kifelé a világra. Dédanyám ennek ellenére büszkén hangoztatta: őt az ura nem látta az ágyban. Ezt persze úgy kell érteni, hogy reggel korábban felkelt, este pedig későbben tért nyugovóra az uránál. A férj a Prágai-híd utca páros (jobb) oldalán vásárolt új otthont a családnak. A házhoz tágas udvar és nagy kert is tartozott. Itt éltek boldogan, egyetértésben, de az évek felettük is elszálltak. Dédapám már idős, beteges volt, kint lakott a szőlőben, a kunyhóban. Dédanyám minden délben vitte neki a friss ebédet. Dédapám várta, ment eléje, kezében virág. „De szép virágja van!”, szólt dédanyám. „Igen! És annak adom, akit a legjobban szeretek!”, válaszolt a férj, majd a virágot átadta a feleségének. Azt hiszem, ez az életkép minden elmond a két emberről, akiket a szívük irányította.
Miután dédapám elhunyt, dédanyám egyedül művelte a szőlőt. Valahányszor egy-egy nagyobb munkát elvégzett, letérdelt a „borozdában” és megköszönte a jó Istennek, hogy erőt adott neki hozzá. (A saját életemben is adódtak/adódnak hasonló helyzetek, amikor magam is igy cselekszem. Ilyenkor mindig rá gondolok.)
Egyébként kisgyermekként ismertem dédanyámat, akit édesanyám után mi is Farkas nagymamának szólítottunk. Sokszor jártunk a házában. Emlékeimben ez a ház gyöngyházfényű derengésben él. A kiskapun belépve szemünk elé tárult a kert, sok-sok virággal. Bizonyára voltak kora tavasziak is, hóvirág, ibolya, később gyöngyvirág, de legjellemzőbb volt az ágyásokat szegélyező fehér májusi szegfű, az ő kedvence. Régi virágfajok képviselői is voltak itt: viola, rezeda, törökszegfű, estike, meg persze muskátli. A belépőt szinte elborította a virágok illata. A ház belsőjére, beosztására, helyiségeire nemigen emlékszem, de nem is tartózkodtunk bent, inkább az udvaron, vagy a gangban, ami az épület előtt húzódott. A gangban fecskék fészkeltek. A mese szerint egy évben verebek költöztek az üres fészekbe és a visszatérő fecskék elkezdték azt betapasztani. A betolakodók jobbnak vélték elmenekülni. De a jogos tulajdonosoknak sem kellett tovább a régi lakhely, teljesen elzárták, ne legyen senkié.
A hátsó udvarban veteményeskertet gondoztak, tyúkok kapirgáltak a nekik fenntartott udvarrészen, s volt házőrző is, a házán névjegyével. A disznóólak a hátsó udvarban helyezkedtek el, itt tartottuk évekig a télire vett, hizlalásra szánt malacunkat, ritkán kettőt. Naponta háromszor kellett őket etetni. Reggel és délben édesanyám, este édesapám végezte ezt a feladatot, de valamelyikükkel naponta magam is jelen voltam. Kapukulcsunk is volt a házhoz, hogy kora reggel vagy késő este ne zavarjuk nagy-dédmama nyugalmát.
Napjainak megvolt a menetrendje, a tennivalók módozata. Például nagyon gusztusosan főzött. A főzéshez a konyhakertben termett zöldségfélét használta. A legegyszerűbb krumplileveshez is előre elkészítette a hozzávalókat: zöldség, répa, krumpli, vöröshagyma, fokhagyma, paradicsom, paprika, petrezselyem. Minden gondosan megpucolva, megmosva kis vödör vízben ázott, hogy semmi ne veszítsen frissességéből. Ha ebédidőben jártunk nála, a levest mindig tűzforrón ette, a túróstésztára pedig méregerős cseresznyepaprikát reszelt. „Nem meleg?”, kérdezte édesanyám csodálkozva. „Nem. Éppen jó.” (Irinyót hasonlítok rá, mert a meleg ételt én is tűzforrón szeretem.)
Ahogyan a többi elődök, egy napon ő is csendesen eltávozott…