Tari István: A piperkőc tömeggyilkos
Tari István képverse (Részlet)
amikor a piperkőc tömeggyilkos
a másvilágon kubai szivarra
gyújtva
a földarabolva kirabolt
kistérség visszasompolygóira
visszaoldalgóira kacsintva –
mégiscsak ők voltak a világot
megtévesztő káprázatos jugó
kirakatépítésben a legjobbak! –
elégedett mosollyal magához nyúl
ahhoz a homokkal töltött zsákhoz
mely koporsójában – a huszadik
század legemlékezetesebbnek
tartott temetésén – bomlásnak indult
hulláját jól helyettesítette
amikor
a piperkőc tömeggyilkos
a másvilágon kubai szivarra
gyújtva
a történetből kikacsintva
elégedett mosollyal magához nyúl
az önimádat műtoprongyának
fölfeslően megújult ezredében
a dologtalanságukat továbbra
is fegyverrel védők
a vészhelyzetben
még elszántabban nyerészkedők egyre
megnyugtatóbb duruzsolássá váló
hörgésén ringatózva egy kicsit hogy –
a tenger csillámait is idézve –
újult erővel újra elolvassa
szórakozottan magáévá tegye
az őt istenítő szövegeket
a leigázottak megkínzottak
tébolyultan megbecstelenítettek
ivadékainak őt istenítő
siratva dicsőítő gyászoló
a nyelvehagyottak erőltetett
mellébeszéléssel verseknek és
poémáknak csúfolt szösszeneteit
a virító lével és gyalázattal
fölnevelt rettegésben a testet
öltő kilátástalanságban a
célzott kezelés kitettségeiben
a jól megfizetett árulás buggyos
magánmítoszokat szaporító
kacifántos szárnyalásait melyben
a volt pártköltők azt emlegetik oly
elérzékenyülten hogy a vénülő
tömeggyilkos – akiről
„Úgy tűnik
keveset, nagyon kevés költeménytˮ
írtak – megható módon ügyeskedve
„titkon szinte / egy kis virágházat
épített magának / mint ahogy házikót
tákol / hátul az udvarban magának
az emberˮ
„Jövő bástyája, Užice
utcai Ház.ˮ
„létünk döngölt földjénˮ
Istenem ez a megnyomorítottság
forradalmasított talpnyalás tör
elő a legváratlanabbul és
bugyog fortyog kavarog még ma is
az új tömegsírok puha földjén a
piperkőc tömeggyilkos szabadságként
tálalt
kitalált születésnapi
fordulóján föléledő kubai
szivarfüstje lengedezésével
Tari István legutóbb a Szöveten:
