TÁRCA

Juhász Zsuzsanna: A rasszizmus illúziója

Nem lehet, hogy a rasszista csak ábrándozik? Csak sóvárog, vágyakozik arra, hogy elég megszületni, és máris egy jó, megtartó közösségbe pottyan az ember? Olyanba, ahol figyelnek rá, ahol számontartják, de számítanak is rá?
Nem lehet, hogy a rasszistát az arctalan, névtelen lecsúszás, kihullás, kiszorítottság ijeszti kezdetben, majd teszi acsargóvá később? Mert nem lehet, hogy szíve szerint csak irigykedne, és nem bántana ő senkit, se szóval, se tettel, de irigységét egyrészt szégyellné, mert az szégyen (még), másrészt ezzel az akárha sóvárgásig csendesített érzéssel nyíltan bevallaná ország-világnak, de legfőképpen önmagának, hogy ő bizony és sajna nem tartozik semmilyen jó-kis közösséghez? Nem lehet, hogy a rasszista is csak valahová tartozni, kötődni akar? Bandázni, falkázni, tömörülni? Ahogy a kamaszok, ideológusok, kutyák és farkasok? Művészek és tudósok, szakértők és szakmunkások? Nem lehet, hogy a rasszista is csak egy húrt akar, amin jó másokkal pendülni?
Nem lehet, hogy a rasszista legalább annyit megtesz magáért, hogy nem apatikus, nem viseltetik közönnyel minden iránt? Hogy még hagyja felkelteni a figyelmét? És valójában csak azon múlik minden, hogy ki és merre tereli? Hogy kinek és miért hagyja terelni azt a figyelmet?

Nem lehet, hogy a rasszista legelőször, először is hisz? Hisz abban, hogy nem jó egyedül? Hogy nem jó reggel úgy kilépni az ajtón, hogy odakint egy nagy, kaotikus világ vár? Nem lehet hogy a rasszista is csak egy kisebbet szeretne, egy biztosat, rendezettet? Nem lehet, hogy először is terveket szeretne, saját terveket, amiket támogatók várnának, elvárnának Tőle? El, hogy akarjon valamit, kezdjen, csináljon valamit, amihez tanácsra, bíztatásra lel odakint? Társakra, együttműködőkre? S nem lehet, hogy a rasszista is csak egy nagy, megsegítő, megtartó családot szeretne? Oltalmazót, együttérzőt, ha sikertelenség éri? Anyaszerűt, táplálót, feltétel nélkül elfogadót?
És nem lehet, hogy a rasszistának sincs kedve egyedül dönteni, hogy szaporodjon vagy ne szaporodjon? És nem lehet, hogy egyáltalán nincs kedve (neki sem) húsz évre előre tervezni, dönteni? És nem lehet, hogy ezért nem homofób ő, csak sóhajt csendben, befelé, csak magának, hogy de jó is lehet annak, azoknak, akik ebbe a döntési helyzetbe nem kerülnek, mégis szerethetnek boldogan, szabadon?
Nem lehet, hogy a rasszista szexizmusa, a nő másodrendűsítése, a nő gyerekek mellett a konyhában tartása kezdetben még csak vágy? Vágy, óhaj, hogy de jó is lenne egy saját család? Eltartani, megtartani való nő – legalább néhány évig, amíg a gyerek kicsi? S nem lehet, hogy csak aztán jön a félelem, a félelem a kirekesztéstől, a rasszista félelme a rasszizmustól, hogy mi lesz, ha én nem tudom, de ő, a nő tudja, el tudja tartani a gyereket? Vajon kirekeszt-e, kizár-e a lakásból, közös gyerek szívéből, hogy új társat keressen? És miért is ne tenné, hiszen nem esküdött ő semmire, semmilyen isten előtt.
És így nem lehetne a vizsgálatot kiterjeszteni más mintákra is? Nem lehet, hogy az egyházak, tanárok, orvosok válogatott labdarúgók vizsgálata is ugyanilyen eredményekre vezetne? Máshol is tétova vágyakat, hiteket, sajgón, csak tompán fájó hiányzó értékeket találnánk a rasszizmus csomagolásában? Vagy álruhájában? Irigyelését, elirigylését a hitnek, hogy Isten előtt minden embert egyenlő, és Neki terve van mindenkivel? Bizalmat az iskolákban, hogy ott még nem számít, honnan jössz? Reményt, hogy az orvos nem aszerint adagolja tudását, gyógyszerét stb., hogy mekkora az előtte fekvő ember társadalmi haszna? Hogy van-e hozzátartozója, akinek fontos még? És vágyat valamiféle tisztaságra, gerincességre, ha máshol nem lehet, legalább a játékban, a nem véres, nem kenyérért folyó harcban odalent, ott, a focipályán?
És végül nem lehet, hogy a rasszista nem akarja megismerni az általa negatívan értékelt kisebbségeket? Nem lehet, hogy nem akarja tudni, hogy kisebbséghez tartozni sem fenékig tejfel? Nem lehet, hogy csak és kizárólag hinni akar? Hinni, hogy vannak megtartó, biztos, bíztató éltető közösségek? És nem akarja, végképp nem, megtesztelni magát, hogy hite valódi-e, valóságon alapul-e, vagy csak illúzió, álom? Mert akkor ugyan mi lesz vele?
És nem lehetne lekérdezni olyanokat is, akik nem tartoznak kisebbséghez, ugyanakkor nem is előítéletesek? Csak pár százalék lehet, az igaz, de őket is meg lehetne kérdezni, hogy vannak? Hogy csinálják, hogy nem mutogatnak, nem vádolnak, de kiválni, feljebb jutni se akarnak taposás, könyöklés árán?
Nem lehet, hogy tömeges álom, vagy tömeges, való hit, hogy nem kell, és ne is legyen muszáj tartozni még valami kisebbséghez is, a nagy egészen belül, a puszta megmaradásért?

Juhász Zsuzsanna prózája korábban a Szöveten: