Nagy Gusztáv: A szegények mezsgyéje

A falu szélén laktunk az utolsó utcában. A kertünk végénél egy keskeny mezsgye választott el minket a beláthatatlan, havas tájtól, de azért a jó megfigyelő láthatott néhány tanyát, kisebb erdőt a távolból, mint egy-egy ködfolt kontúrjai lebegtek a semmiben.

A kis keskeny mezsgye ki volt taposva, mi tapostuk ki a szomszédjainkkal, akikkel megszoktuk, hogy télen azon közlekedünk, mert így nem láthatott senki, amikor fáért mentünk az erdőbe. A házak eltakarták nyüzsgésünket. Télen kétszer-háromszor is megfordultunk. Valójában a szegények mezsgyéje volt ez. Cigányoké és nem cigányoké.

Az erdő és körötte lévő terület az állami gazdaságé volt. Nem büntettek a száraz gallyak elhordásáért, nem is féltünk attól, csak szégyenkeztünk szegénységünkben a tehetős szomszédjaink előtt, akiknek valahol szép nagy gazdagságuk volt. Ezeket hívták akkoriban kulákoknak, mert abban a faluban, ahol mi laktunk, még nem téeszesítettek.

A mi utcánk végén, a sarokházban egy házaspár lakott, akik kulákok voltak. Jekeréknek hívták őket. Nagyon gazdagok voltak. Tíz-tizenöt tehenük, igás lovaik és rengeteg aprójószáguk volt. Az állami nevelőintézettől mindig vendégeskedtek náluk árva gyerekek, akikre azt mondták, hogy lelencesek. Őket dolgoztatták reggeltől estig a földjeiken és otthon. Jekeréknek nem volt gyerekük, csak megjátszották, mintha az övék lett volna valamennyi árva. Volt köztük olyan, aki velem járt iskolába, mindig jól megpakolt uzsonnája volt a táskában. Tepertő, házikenyér. Így mutogatták kifelé, hogy milyen jól élnek a nevelőszülőknél. Kötelező volt.  Akkoriban a tanítóknak nagy szerepük volt a gyerekek életének ellenőrzésében.

Csorgott a nyálunk a hosszú szünetben, amikor előttünk harapott bele a kolbászba, és láttuk, ahogy a vérpiros paprikás zsír elmaszatolódik a szája szélén, de nem adott senkinek egy falatot sem, ha belehaltunk volna, akkor sem. Irigy volt, nem barátkozott senkivel. Egyszer valami miatt szóba jött otthon is ez az irigység, és apám azt mondta: „A lelences gyerekek ilyenek, mert nincs senkijük és semmijük, csak az, amit megesznek.”

Apám elmesélte, hogy onnan tudja, mert ő is bekerült ilyen kulák családba, amikor meghalt az apja és az anyja meg férjhez ment. Csak tízéves korában tudott megszabadulni, amikor az idősebb bátyja hazakerült az első világháborúból, aki aztán kivette a hatóság kezei közül. Nem is beszélt többet ezekről a dolgokról.

Karácsony közeledtével csinált egy dobkályhát. Hordóból készítette, nagyon takaros, precíz munkát végzett. A hordót Jekeléktől szerezte. Amikor kész lett, eljött hozzánk Jekel bácsi, hogy megnézze az alkotást. Szeme-szája tátva maradt, amikor meglátta apám művészi munkáját. Rögtön az volt az első szava:

 – Jóska, nekem is kéné vagy három ilyen kályha, üstházat is tudnál csinálni?

 – Az a mesterségem, komám!  –  válaszolt apám, majd megmutatta a szerszámosládáját, amit egy időben a hátán hordott, házról házra a faluban, de később már nem volt szüksége a falunak ilyen munkálatokra.  Tele volt mindenféle szerszámmal, szemlátomást ötven-hatvan kiló lehetett.

–  Ez igen, Jóskám! Nem tudtam, hogy te ezekhez is értesz – kezet nyújtott apám felé és jó kedvvel a tenyerébe csapott. – Három kályha, meg két üstház, ünnepek után Jóskám, rendben?

– Rendben, komám, megbeszélhetjük  –  dünnyögte apám. – , mert hát az anyagot meg kell venni, komám!

– Tudom én azt Jóskám, meglesz az is, de most gyere át hozzánk. Egy kis előlegért. Karácsonyra a gyerekeknek majd az asszonypajtással küldetek.

Apámmal együtt elmentek.  Egy óra múlva megpakolt szánkóval érkeztek haza, amit az egyik állami gondozott gyerek húzott.  

Január első hetében kész lett az első üstház.  Jekel megvette hozzá az anyagot. Apám meg szinte egész nap azzal volt elfoglalva.

Január vége felé kész volt a rendelés.

Amikor fizetésre került volna a dolog, Jekel a zsebébe nyúlt, és a két üstházat kifizette, majd a következőket közölte apámmal:

–  Nem szóltam semmiért, nem kaptalak el benneteket, amikor az erdőmből hordtátok el a fákat, mert az az erdő már öt éve az én tulajdonomban van, de tudom, hogy sok a gyerek, hideg van, kell a meleg, nem szóltam érte, most kompenzálódott a dolog, nem fizetem ki a három dobkályha munkadíját, de továbbra is a szárazfát a te családod megkapja! Jól van így, komám?

Így maradt meg a szegények mezsgyéje.