Nagy Csaba: Utószó

Katéterek bennem,
gipszkarton fölöttem.
Izzadt lepedő,
s a gyűrt
párna alattam.
Nappal a
felcserek
hadakoznak,
éjjel egyetlen
társam a
félkörlámpa.
Napok
összefolyva,
mint
hányásom
a kacsába.
A másik
pillanatba
már kiterítve
fekszem a
világnak
boncasztalán.
Vajon az
infúzió
miért csepeg
most is belém?
Hisz csak ócska
csók a halottnak.
Kárba vész
minden belém
fecskendezett
anyag,
táplál,
de erőm így is
egyre csak
elhagy.
S az ékágén
lassan
kisimul az
ábra.
Nagyszerű
halált
remélünk
mindnyájan,
de érzem,
ez sem sikerült.
Majd rám borul
a mennyek
oxigénsátra.
S hirtelen
a levegőért
kapkodom.
Azután
csönd lesz,
most és
mindörökre.
És jön a
túlvilág
nyirkos
zsákja.
Másnap
jön a friss
huzat,
és új beteg
kerül az ágyra.
Bukóra
nyitják
a szoba ablakát!
Kiszellőztetnek!

Nagy Csaba verse legutóbb a Szöveten: