2024.07.24.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Ocsovai Ferenc: A Fiumei úti sírkertben

Ocsovai Ferenc: A Fiumei úti sírkertben

5 min read
és úgy éreztem magam, mint János vitéz, / amikor elaludt abban a Petőfi-mesében

A Fiumei úti sírkertben

Ocsovai Ferenc

Egyszer, egy őszi délutánon kíváncsiságom
híres, nagy temetőnket magának felkereste,
ám közben észre sem vettem, és egyszer
csak rám köszöntött a november este,
és záróra után egyedül maradtam
nemzetünk hatalmas fiai között,
keblembe pedig e márványrengetegtől
félelemmel vegyes csodálat költözött,
és úgy éreztem magam, mint János vitéz,
amikor elaludt abban a Petőfi-mesében,
azzal a különbséggel, hogy ő nem volt,
mint én, teljesen magánál és ébren,
így máris ott éreztem a telihold
leheletét bizsergő nyakamon –
tudtam, ki a holtakkal komál,
az élők közt nincs annak irgalom.
 
„Álmunkat zavarni ki merészeli?”–
mordul sok zsugori mágnás, iparos
és kereskedő kísértete föl halkan,
ám csöndre inti őket egy dörmögő,
öblös férfihang: „Csituljatok! Lehet,
hogy van száz éve már legalább
annak, hogy én is meghaltam,
de dúvadként csapok szét köztetek,
ha nem hagyjátok e húsvér embert,
ti, akik közül helyet itt magának
mindegyik váltott pénzen nyert
érdemek helyett! Kérdezzétek ki
inkább, mi hír odakint, a falakon túlról,
mit a borostyán és repkény már benőtt…
Fiam!  – fordul most felém – Igaz-e,
hogy honunk a császár tákolmányával
együtt kilencszázhúszban összedőlt,
és akárhogy énekeltek tovább, mégis
elfogyott azóta utolsó regimentem?”
Vizsgált, de én némán sütöttem le 
szememet, és a szakállas, agg
ferfiútól gyorsan arrébb mentem.
 
„Hallj meg, sorstárs! – szól a másik –
ne neheztelj, hogy egy kóbor árnyék
téged így ismeretlen-kíváncsian zaklat…
társnak nevezlek, mert érzem, költő:
talán tenmagad is éppen az vagy,
bár én mindig azt mondtam, senkinek
sem vagyok sem rokona, sem ismerőse,
de azért remélem, hogy így, korhelyként
is lehettem legalább egy kicsit
néhányatoknak töviskoszorús hőse…
Mondd hát: bezúztuk-e a Dévénynél
döngetett kapukat, vagy továbbra is
ellenünk ágál a disznófejű Nagyúr?
Hunn, az új legenda vagy a régi Ugar
maradt-e végül a másikkal szemben
az ádáz, torzsalkodó küzdelemben alul,
és zötyögünk-e még, mint megannyi
Ős Kaján, kocsinkkal az éjszakába?
Mondd, földim, hogy Góg és Magóg
magjaiból akad egy kevés,
mi azóta szökkent szárba!”
 
Tanácstalan szégyenben hagytam
ott az alakot, ki inkább a többi holt
között mulatott búskomoran tovább;
síremlékre leltem, ami már nem ismert
mást, mint városi kormot és sűrű mohát,
és bátorkodtam megszólítani a mellette
vacogva görnyedő, sápadt árnyat:
„Béke veled” – üdvözölt félszegen –
s kérdezlek, vándor, én, ki tulajdon
szemével már semmit sem láthat,
hogy megéri-e húzni még hegedűn
a dallamot, és gyarapodik-e úgy
lélekben is ez az édes, jó Haza,
vagy vén cigányok akadnak már
csak, kiknek pusztába kiáltott
szó zaklatott, és keserű sóhaja,
hisz’ te talán tudod… tekinteted
elárulja, a nagy világon e kivűl
mennyi idegen helyet bejártál.
Érezted-e, itt élned, halnod kell,
vagy a sors keze nélkül
is őszintén hazavágytál?”
 
Nem tudtam, hogy mit feleljek,
és lassú, ólmozott vasléptekkel
sétáltam a kopott sírkőtől tova,
ám egyszer csak felderengett
a temető egyik legpompásabb,
oroszlánokkal őrzött mauzóleuma,
amely mellett két lángoló kísértet
pörlekedett és egymással
boldogtalanul esett ölnek:
„Ezért nevezett el téged a balga utókor
annyira megfontoltnak és hazabölcsnek?!
Hisz’ nem ezt akartuk, amikor megalapítottam
veletek fáradozva forradalmi kormányzatom,
és nem ezért lövettem magamat az aradi
tizenhármakkal le mártírként egy napon!”
– fakad ki egyikük, torkán heggel,
mire a másik bajszát vakargatva,
esetlenül valahogy érvelni próbál,
ám vitapartnere dacosan hallgattatja őt
és józan védőbeszédét el minden szónál.
 
„Van-e most is oly Edvárd király
állít meg ismét a sötétben valaki –
aki tartományában fakó lován
hiún és büszkén lépeget,
vagy mindhiába költöttem
nektek lúdtollammal annyi
buzogányos Toldi-éneket…?
Nézd, Jóember, koporsómat!
Nézd csak, holmi rókalelkű,
jótékonykodó senki a táblán
hogy visszaél nevemmel!
Hogy mondod? Szalonta
nem is magyar föld már?!
Hah, mi lesz így szegény,
jobbágysorú nemzetemmel?
Miért halt meg Drégely hőse
és engedték vissza igazságos
királyunkat Prága városából,
ha nem sikerült így sem elszakadni
Turán hetedíziglen átkozott sikjától,
és hogy lehet az, hogy a kétféle László
közül nem a csatabárdos
szentek uralkodnak többé,
hanem a tolvaj hitszegők, akik ha kell,
menekülni tudnak csak a sors elől
gyáván, mint bolygó zsidó, örökké?”
 
Túl sokat kérdezett tőlem minden
balladák rendületlen, őszhajú bajnoka,
és kezdett egyre szomorúbbá válni
nekem e halott ősök feltámadt csarnoka,
ám izgágán leptek meg ekkor hátulról:.
„Gyere közénk, és mesélj, testvér, a sok
ordas eszme odakünn továbbra is hódít?
Mint gyermek, kérlek: az igazat
mondd nekünk, ne csak a valódit,
mert tiszta szívvel harcoltam mindig,
hogy felemeljem a külvárosi éjbe
kivetett rongyos nyomorgókat,
hogy megmenthessem őket –
még akkor is, ha reménytelenül
szerettem sokszor, úgy mint te,
a csalfa, rideg és öntelt nőket,
mert tudod, a holtak is álmodnak,
s én álmaimban gyakran egy felénk
száguldó, gyilkos vonatot látok…
ám attól félek, még mostanra sem
értették meg igazán, hogy az ég
mennydörög, a föld dübörög,
de nem… de nem én kiáltok!”
 
Úgy szédültem meg én is, akár Dante
ama szerelmesek láttán az Alvilágban,
mire tábornokforma lebbent felém:
„Ugye, honfi, szerinted is…? Ugye?
Ugye, hogy mindent jól csináltam?
Hiszen Világosnál nem volt más kiút,
le kellett tennünk előttük a fegyvert…
mégsem küldhettem halálba csak úgy
annyi szerencsétlen, elgyötört embert!”
– vigasztalta lelkét, de jött a másik:
„Bizony mondom, mind hazudnak… 
márpedig 56 ellenforradalom volt,
és lehet azért, hogy pár szovjet elvtárs
a Béketáborból itt-ott a kelleténél kissé,
úgymond, harsányabban tombolt,
de nem volt elég két világháború?
Tényleg még egy harmadikba is
be kellett volna ostobán lépnünk?!
Tényleg hazaáruló lettem csak azért,
mert észszerűen azt akartam,hogy a többi
csatlósnál némileg legalább jobban éljünk?”
 
Magára hagytam gondolataival
s hóna alatt tar koponyájával őt,
hisz’ lelkiismerete éppen
eleget beszélt helyettem.
Nem kezdtem el neki bőszen ecsetelni,
hogy a hozzá hasonló szemfényvesztő
népvezérekkel elég jól megismerkedtem
már, ám halottaskocsi gördült felém,
s megtört öregember szállt ki
belőle bűnbánó semmibe meredten:
„Kései sarj! – ő így – meg tudták-e
bocsátani magyarok milliói nekem,
meg tudták-e…? Hiszen mást,
esküszöm, mást nem tehettem,
és ha én nem írom alá, biztosan
kerítettek volna helyettem
e hálátlan szerepre valakit…
igyekeztem, hogy elvigyem
a vak Antantnak legalább fiaink
és lányaink fájdalmas jajjszavait,
de nem hitték el, bármit mondtunk,
hiszen nem is akartak talán
sohasem erényeinkben hinni.
Legalább te hidd el nekem,
jövendő magyar: ha rájuk gondolok,
azokra a milliókra, üveges csontjaim
még most is rázkódva és szánakozva
szoktak a kripta mélyén sírni!”
 
Leültem egy kőre, egy oszlop mellé,
mert e sok kérdéstől úgy éreztem,
a vádakról menten összeroskadok,
mire felszisszent egy komor szellem:
,,Így ült az is, akit megfestettem!
Hisz’ azt mondta, »én már úgyis
csak egy siralomházban vagyok«”,
aztán szólt még hozzám valamit,
de ijedtemben messzire futottam tőle,
míg majd elestem egy másik árnyban:
„Mire számíthatunk, fiatalúr? Dőre
magyar nábobokra? Aranyemberekre?
Még több áldozatkész Baradlay Jenőre?”
Faggatott volna szelíden, de én már csak
a hajnalban bíztam, hogy a kakasszóra
e nemes lelkek elillanjanak végre,
mert belépve az élők sírkertjébe
nem készültem fel egészen erre
a nekünk kirótt, titáni örökségre,
ám ekkor felkeltem a lidércnyomásból
és ismét fejfás ágyamban voltam,
a Halhatatlanok szózatától mégis
egy kis szikra gyulladt odabenn.
Én nem tudom, mi történt velem.
Úgy zokogtam, ahogyan asszonyok,
barátok, kudarcok miatt még sohasem.
 
 
 

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.