Ülj ki az engedelmesre kopott hátú kerti 
székedre, fonott nádkarfájára támaszkodva, 
a még langy karjával körülkaroló koradélutánba, 
ha véletlenül olyan szerencsés vagy, mint én, 
és a te kertszomszédod is őrült operarajongó, aki 
duc-duc helyett a Traviatát nyomatja naphosszat, 
száz decibellel, ide, bele az űrzsíros zafíros légbe, 
andalodj, mintha szabad, mosolygó tenorista lennél, 
dőlj hátra s fogadd hálásan a loppal érkező áhítatot, 
a hangok varázsát, gondold, hogy csak tiéd a mámor, 
no meg a szomszéd úré, kinek keze a potméteren, 
s lesd meg a kertvégben hancúrozó vendégmadárkák
osztozkodását az elébük tálalt napraforgómagvakon,
ahogy közben félrehajtott fejjel szemmel tartanak,
és csöppet se szégyelld, ha az ugribugri, butuska,
fenyő alá fosó feketerigóról most csak az jut eszedbe,
hogy ha alkalmasint lekuporodik az a gyönyörű
hangkirálynő, az a Netrebko, ő is csak nyög a budin.

Köves István verse legutóbb a Szöveten:

Köves István: Sarki fény blues