Íme, a tetszhalott Európa a végre vár.
            Gyilkos harlekinek jönnek.
           
 
 
 
Templomharangban – fölnyílt szájüregben –
harangszó dagad okádhatatlan,
fehér falak közt paraszt ima: bimm-bamm,
fehér voltam, fekete lettem.
 
Hajléktalannak ágyazott ócska paplan:
ázottan kussol Európa,
az újjászületés lakatlan,
ez vagyok én már: lakhatatlan.
 
Bimm-bamm, dadogva ver a vér, zakatol
benne idő, a janusként hátra s előre
tekintő. Szememben alvadva másul a lélek,
amiket tanultam, szanaszét hulltan vetélnek.
 
[Talán szebb volna a világ sarki fénnyel,
bálnákkal, bálna-zenékkel, mint velünk.
Északnak úszik a létezés tudatlan –
bámulja éj-magát nélkülünk]
 
Csak menekülés van, szívemben sötéten
üt a tér: fekete gyermekre nyár havaz,
bimm-bamm, ha mondanék bármit is,
ócska menekülés volna az,
 
mi árulással, reneszánsz vérrel felér
és persze, mindig tetten ér a tőr,
a sár. Kitart, mint hiába-remény. Áll a part,
bimm-bamm, az idő kivár. Folyóját őrzi régi mart.
 
Abban a folyóban úszom én,
a szűkölő tüdő kitart, míg félrevert gégém szakad.
Arrébb füvek legelnek, és nyílik mindenféle
tavasz és boldog költemény.
 
            [Küldtél-e fiat? – kérdem fulladva,
            míg déli hullákkal tellik a tenger.
            – Fiat…! hangzik az álnok pápai áldás –
            s a teremtő mondja: nem én mondtam,
 
nem én.]