Juhász Zsuzsanna: Frocli
Nem lenne itt az ideje annak, hogy a férfiakat felmentsük a promiszkuitás vádja alól? Hogy más vágyuk nincs is, mint hogy össze-vissza keféljenek?
Nincs itt az ideje, hogy ne ellenük legyünk, hanem hogy megértsük, elfogadjuk fene nagy vágyukat?
Most, hogy klímaválság, gazdasági válság és családi válság van, nem kéne megengedőbbnek lennünk?
Hisz valljuk be, csináljuk, csináljuk szépen ezt a nyüzsgő, pontos, beszabályozott életet, de olykor pánikba esünk, mintha rákbetegek lennénk. Hogy ugyan mi végre vagyunk, miféle végre vagyunk szánva a gyerekeinkkel együtt.
S akkor nem jobb azt mondani, csináljátok csak nyugodtan, mert a tiltás, a férfivágy beszabályozása nem a gyerekekért van. Mert a gyerekek mindig felnőttek valahogy poligámiában, monogámiában, szingliségben és homoszexuális párok között. Valamiféle szegényház mindig is volt gyerekeknek és öregeknek, tehát a család szentségét sohasem sikerült tökélyre vinni. A nemiség szabályozásával.
S akkor mi más ez, mint frocli, mint felesleges idő- és energiarabló froclizás a férfiakkal, hogy merre és meddig is van a hűségük. És persze mi végre? Mert miért is kell még mindig nekik lelkiismeretfurdalása, bűntudattal bajlódni, mert van nekik az a fene nagy vágyuk? És nem színtiszta irigység-e a beszabályozás, azért, mert nekünk nincsen? Nincs ekkora vágyunk a szexre.
És a csimpánzok is hagyják a kishímek próbálkozását, a bonobók még inkább. És lehet, hogy ez esetben nem jó azt mondani, de hát mi emberek vagyunk. Jobb lenne azt mondani, mi is csoportban élő állatok vagyunk. S a különbség csak az, hogy őket mindig gazdag élelemforrás vette körül. A mi forrásaink pedig egyre fogynak és szűkülnek.
Hát nem inkább üdvözölni kellene a férfiaknak ezt a nagy vágyát, hogy van, hogy még létezik? Nem lehet, hogy náluk van az angyal, az isteni hírnök? Hogy van remény, hogy az a vágy, bár rajta a nemiség rút pecsétje, mégiscsak vágy.
Hogy valójában szűz, erős, teremtő vágy.
Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: