Szente B. Levente: Szavak

Szente B. Levente

Szavak

(szakítások a Vallomások a Sárgaház folyosója c. naplójegyzékből)

vannak napok, egyetlen kínzó percben,
miként a végtelen tükörképe egy porszemben,
a cukormázzal, a belül régen megrohadt
alkalmakkal, egérrágta, szél hordozta tépett szavak,
amelyek kora reggel már ott zörögnek,
recsegnek, suttorásznak agyamban,
ezek a szavak egykor testet öltöttek,
miként emlékezni tanítanak a kérges tenyerű fák,
úgy hiszem, ma is felemás érzésekkel töltenek el,
jól estek, fájtak, vasmarokkal, érzéketlen
úgy szorítottak mint Krisztus fejét a töviskorona,
de csak azért sem, nem és nem akarom őket,
újra olvasni, hallani, vizslatni, szőrszálhasogatni, én –
soha, más idők voltak, emlegetted sokat,
hétköznapi forgatagból cirkuszra ki vágyik,
egyetlen öleléssel megvehettél volna,
gondoltam, de soha ki nem mondtam,
és képtelen vagyok elfogadni,
befogadni őket még egyszer,
még egyszer úgy, ahogyan egykor
hozzám vágták őket,
a szavakat, a pengénél is élesebb betűket
ma is érzem, testem minden részét felsebezték,
ezért mielőtt bekapcsolnám a rádiót,
lassan, módszeresen odateszem a kévét,
belebámulok a gáztűzhely kékké fáradt
izzó lángjába, rágyújtok, már szinte önfeledten,
elhatározom ilyenkor minden alkalommal,
hogy nem, és nem, értsd meg, hogy nem,
nem fogom őket ketrecben tartani,
agyam egyetlen tekervénye sem áhítja
odabent a nagytakarítást,
mégsem tudom elengedni őket,
tartom őket árnyékban, sötétben,
némi fénypöttyökkel éltetem,
akarom látni, szeretném tudni, milyen
lesz az amikor a szavak értelmet kapnak,
kicsit elengedem magam,
aztán felhívlak, hogy bocsánat.