Köves István: A napfényes Alzheimer-parkban

Nem hívő, de újra kezd Istenben bízni,
jó időben tavasztól őszig a félárnyékos padon üldögél,
lóbálódzó gumipapucsával egész
meredek medret váj a fehér kőzúzalékba,
állandó olvasója könyvemnek évek óta,
folyamatos, amikor lapoz, elégedetten bólogat,
néha fölemeli tekintetét, maga elé mosolyog,
jön velem a történetben, néha emlékezik,
sokadszorra sem unja a szavaimat,
issza, minthacsak elsőre látná/hallaná,
a vaskos kötet, ha nem is rongyos,
de már eléggé gyűrött, kopottas,
címlapján barnás kávéscsészealj-karika,
amikor a végéhez ér, sóhajtva hajtja be,
ölébe ejti, ráteszi tenyerét, melengeti,
körmei, akár az ujjbegyek, nikotinsárgák,
másnap elölről lapozza, kíváncsian,
semmire nem emlékszik, egy szóra sem,
tetszik neki a címlap, beleszagol,
kezdheti újra, ártatlan reménnyel,
én meg csak folytatom régi életem.