„Hová lettél, hová levél/ Oh lelkem ifjúsága!”
                                                (Arany János)
 
Felismerhetetlenségig (bölcs), öreg
Lettem, nem vagyok önazonos már.
Testem, vasrácsban vergődő homár,
A lég/föld/víz s éhes lélek a közeg.-
 
Mindenbe kapaszkodok, kötőszövet
Köt, mágneses hullám taszít tovább.
Nem látok messzebbre az orromnál,
De, érted mozgatok meg eget, követ!
 
Felismerhetetlen lettem, szerves lény,
De, még szeret a (köz)lekedő edény,
S agyam vág, – mint az acél borotva.
 
Emlékszem még, titán csírakoromra,
Borvirágos mezők fölött szállt a sas,-
S ha, lázas lennék, – borral borogass!