Tóth Olivér: Oratóriumától

A kétely és rémület mely marékba fogta szívedet
Mint a vályogot vágni embertársaid szeme közén
Fennhordott orrodra taposson a könyörület patása
Taposott mivoltod falait emelve föl s lefelé várva
 
Hogy megépített karizmád katakombáidat elrejtsd
Magad és mindenki elől még a múlás kecsesebbé
Éleződik ha alakszéleidet sakkban tartva megóvja
A megtermékenyítés oratóriumától feddésed ellen
 
Mikor a megbánás kelyheiből csuprot képzel már
A tavasz a nyár az ősz a tél ködzubbonyos faágán
Madárnak hitt együttérzésed a megkönnyebbülést
Mindennapi kenyereire keresztet vet és megtöreti
 
Annak nevében kinek bíborkáit viszik szemfödélre
Napok holdak árja és apálya a megvilágosodásban
Minek fényében kereszteltek meg s vetnek föld alá
Az elbocsájtás öleléseitől kar és tenyérkönnyűen is
 
Mert megszépült lélekkel fekteted holtjaid ravatalra
Mert megfiatalodott öregség simul ráncaiból otthon
Mert végül ház nélkül lakó ingóság az élet ostobaság
Mert magadtól menekít a mulandóság csontkovácsa
 
Kinek kedvében jár a por a felhő ingoványa s szótlan
Tűr minden sejt rezdülése ernyedt halántékán migrén
Ne harangozzon a lüktetés s bárgyú örömének gyapja
Alá földönfutó hála sátrait építi búcsúvá a feltámadás