Varjú Zoltán: És mégis

„A szeretet soha el nem múlik.” – (1 Korinthus 13:8)
 
És mégis, amikor hátrafordulsz,
nem látlak.
Csak a szemed helyén
két mélyedésben dobbanó
éjszakákat.
 
Tested – árnyékom helyett –
túl sokat tud rólam.
Közeledik, mint egy régi emlék,
amit sosem éltünk át,
de minden porcikánk kibújik alóla.
 
Fölénk hajol az éj,
mint aki tényleg megbocsátja,
amit el sem követtem-követtél.
Kezében van szívünk mozdulatlanul
– míg a föld felül, az ég alul.
 
Te nem ütsz, én nem ütlek meg,
csak visszhang vagyok benned. Te
belém hallgatsz, mint bezárt templom,
misére hívó harangjára siető
léptek, néma lába.
 
És mégis:
ott ülünk együtt, hangtalanul,
egy összeroskadó túlvilág peremén,
halhatatlanul. Ahol a szeretet él,
már nem kérdez –
nem ítél.