Nagy Csaba: [Valahol bennem…]

Valahol bennem
még mindig
nyári rétek
hajladoznak,
de a szél
már hideg,
és nem tudom,
a fű reszketése
az én
reszketésem-e.
 
Az idő
nem kérdez,
csak hagyja,
hogy megfakuljon
minden szín,
amit túl
sokáig néztem.
 
Egy repedt
poháron
megcsillan
a nap,
és a törés
szélén a
szivárvány
megáll
egy pillanatra.
 
Akkor tudtam
meg, hogy nem
a repedés
az ellenség,
hanem a
felejtés,
és hogy
minden
szilánk
ajtót vág
valahova –
ahová egyébként
sosem léptem
volna be.