Mezei Attila: Pilóta

Sokat késtek. Bécsben értesítették az utasokat, Genf éjfél után már nem fogadja a gépet. Nem is csoda, a reptér kellemetlenül és hangosan közel van a városhoz. Lyonban szállnak majd le, a társaság buszokkal juttatja célba a „francia csücsökbe” igyekvőket.
    Gyarapodik a gyűjteménye, először landol a Saint-Saint-Exupéryn .  Az éjszakai repülő, Antoine, füles bőrsapkában biztosan ott lesz majd a kíváncsiskodók között a leszálláskor. A gép emelkedni kezdett. Újra a magasból, messziről szemlélte a városok eltúlzott fényeit. Amikor munkába állt, a szülei büszkélkedtek vele, a barátai irigykedtek miatta, hogy láthatja az egész világot. Mindent távolról, messziről, fentről. Ezért, amikor csak tehette, biciklivel járt. Nagy volt a kontraszt, sokan vélekedtek úgy, hogy a pilóta csak még jobban feltűnni akar.
    Közel került minden, az utca zaja már szinte nyugtalanította, a Trabantok, Wartburgok szagától majd elájult, mindig a park felé igyekezett kerülni. Pár évvel korábban, még a Skodával, úgy eltévedt Banja Lukában, hogy az ottani park gereblyézett, sárga kavicsos sétányain jött, ment, tolatgatott. Éppen arra járt triciklijével az olajban sült paprikát és lepényt árusítgató öreg, úgy nézett ki, mint Lev Tolsztoj. Először könnyesre röhögte magát, aztán útba igazította, huszonöt centis szegélyen kellett visszabillennie a közútra. Egyébként, még mindig ott kerülgetné a petúniákat. Itthon sokkal jobban kiigazodott, arra viszont ügyelnie kellett, hogy az akkoriban megjelenő kocogók közül nehogy elüssön egyet is. Elhivatottan, mint a marathoni hírvivő, rótták értelmetlen köreiket és szidták, mint a bokrot, a parkon átszáguldó kerékpárost. A parkőrrel április elején találkozott, a valamikori tűzoltó tiszt óvva intette a sétautakon való bringázástól, azt a pillanatot is felvillantotta előtte, hogy rendőrt hív, ha az eset megismétlődik. Azok pedig nagyon feszes időbeosztásban szolgálnak, a szabálysértési jegyzőkönyv felvétele tíz perc, csúszkál az indigó, nem fog jól a plajbász, kitépéskor kettészakad a lap a hibás perforáció miatt. Két jó nagy pofon viszont ennek töredéke, ezért általában ezt a megoldást szokták választani.

    Kifelé úgy tolta a kétkerekűt, kis rezgőnyár facsoporton át vezetett az ösvény, apró, hegyes gombákat látott. Egyet felemelt, még a nap felé is tartotta a tanácstalan nézegetés közben. Akkor ért oda a világoskék melegítőben futkározó nő, akit névről már ismert, néhány napja hallotta, hogy a társa kifakadt, „Klára, te nem vagy normális, én kocogni jöttem, nem az olimpiára készülünk”, és kimerülten lerogyott egy padra. Igen, a jövő évi olimpia. A montreáli reptéren is járt már. Meglepetésére Klára most megállt mellette, kucsmagombának és ehetőnek minősítette a csúcsos valamiket, aztán elszelelt. Olyan hangja volt, mint Domján Editnek. Eszébe nem volt megenni a nem túl bizalomgerjesztő süvegeseket, azt sem felejtette el, hogy a kocogók hányszor kívánták egészen pikáns helyekre. Eddig a szerszámos táskában lapuló, Malpenzáról való reklámtáskába összeszedte a gombácskákat, odasomfordált az őrhöz, megkérte, hogy adja át a csomagocskát, ha ma még látja a futóbolond nőszemélyt, ha nem, akkor dobja a kukába, vagy legrosszabb esetben, egye meg. A felvigyázó az utóbbi lehetőséget eleve kizárta, de vállalta a megbízást. Igaz, megjegyezte, hogy postási feladatok nincsenek az általa ismert kollektív szerződésben és most, érdekes módon, meglehetősen tisztelettudó kerékpáros iránt sem érez különösebb szimpátiát. Négy percet futott a már szürkületben előkerülő, napi időeredményét tönkretenni nem akaró és eleinte igen értetlen nő mellett, amitől jobban kitikkadt, mint Abebe Bikila a legutóbbi olimpián.
   A lány hazavitte a zacskóban töltött időtől és a szaladgálás rázkódásaitól viseltes gombát, azon ugyan csodálkozott, hogy a meglepően sportos parkőr valami pilótát emleget, de ezt a kritikus biciklizés felemlegetésének vélte. Az ajándékot apróra darabolta, vajon megsütötte, fűszerezte, pirítósra adagolta, aztán kidobta az egészet a bánatba, nem ízlett neki. Ennek ellenére, másnap, amikor a délutáni körét rótta a parkban, alkalma volt köszönetet mondani a fickónak, akit a zöld kerítés túloldalán látott meg, most a járdán kerekezett.
    A „Hé, pilóta, köszönöm a gombát!”-kiáltás miatt oldalt nézett, még intett is, aztán ugyanazzal a lendülettel átesett Tóth Béla utcaseprő (1920.04.04. Halász Matild) kocsiján és a padon, amelyen az előbb említett köztisztasági alkalmazott vidáman pöfékelte Terv típusú cigarettáját a sárga mellényében. Eltörött a bal karja, ugyanígy járt a jobb kéz kis és gyűrűs ujja is.
    Másnap nem gyarapodott tovább a gyűjteménye, az 1975 szeptember 30-i 240-es járat nélküle indult Bejrutba.

Mezei Attila prózája legutóbb a Szöveten: