Sziwery Balázs

Ismrős érzés a fűzfa alatt

Halad a nap, lángol az idő, gyűl a pára, lendül az ég.
Sárba ülepedett mártír vagyok,
egy hang nélküli elsietés.
Ecce Homo – és sirályt karmol az ég.

Lágyan riadt fenyegetés a zűrzavar hangja.
Megtorpan a vízen a kékség,
párába fulladt tetem az idő.
Lassú, nedves, hömpölygő erek sűrűsége,
láztól elfeledett szépség árnyai.

De olyan jó az árnyék a fűzfa alatt.
Megcsókolt szememmel láttalak,
amint itt ültél alatta Radnótit olvasva.
Vízbe mártottad a kezed,
édes láncok szültek rajta árkot.
A hangtalan és sűrű habokon szikrázott a nyughatatlanság
a széles folyó testetlen partján.

Vakító habszemcsék, mert rojtos keblű a világ,
megcsillant az „ott sincs” vágy,
az „ott se volt” teérted.
Ámulatba ringatózó kísértet ártatlanságát leengedném a kútba.
Közben égessen a fekete hold
kijózanító katlanban.
Megtelepszik az égen
a sietős lábak nyomán felvert por.

Tavasszal, a könnycsepp falhoz préselt megnyugvásába én is látom benned önmagam.
Ott, a megnyugvás partján, a fűzfa alatt,
halkan szólok szabad vagy!

Sziwery Balázs verse legutóbb a Szöveten:

Sziwery Balázs: Farkasok