Nagy Csaba: [Most te választasz …]

Legalábbis én láttam. Sokáig azt hittem, mindenki más is. Szürke kőből épült, keskeny, aránytalanul magas épület volt. Nappal beleveszett a part színeibe, alkonyatkor azonban élesen kivált az ég hátteréből. Mintha nem árnyék borítaná, hanem maga volna az árnyék. Volt benne valami, ami már gyerekként zavart. Évekig nem tudtam megfogalmazni. Aztán egy délután rájöttem. A sirályok soha nem repültek fölé. A torony körül üres maradt az ég. Nem kerülték látványosan. Nem fordultak vissza előtte. Egyszerűen egyik röppályája sem vezetett arra, mintha a levegőnek azon a ponton más alakja lenne, mint amilyennek mi látjuk. Egyszer megpróbáltam megmutatni ezt nagyanyámnak.

– Nézd, mama.

– Mit?

– A madarakat.

– Milyen madarakat? Azokat ott.

– Hogy nem repülnek a torony fölé. A kezében megállt a krumplihámozó.

– Milyen torony fölé?

Nevettem, mert azt hittem, tréfál. Nagyanyám azonban nem nevetett. Csak mereven nézett rám. És nem értette a kérdést.  Aztán folytatta a krumplihámozást. Sokáig azt hittem, rosszul hallottam. Később többször rákérdeztem, de mindig azt mondta, soha nem mondott ilyet. Tizenegy éves koromban a padláson találtam egy régi térképet. A partvonal még másképp futott rajta, a kikötő kisebb volt, a vasút pedig nem ért el a városig. A világítótorony helyén apró kereszt állt.

LEUCHTTURM – 1891

Lerohantam vele nagyapámhoz. Sokáig nézte.

– Ez az, ugye?

Nem válaszolt.

– A torony.

Összehajtotta a térképet.

– Nincs ott semmi.

– De látom.

Nagyapám ekkor rám nézett. Addig soha nem láttam félni. Nem a láthatatlan toronytól félt. Tőlem. Másnap a térkép eltűnt. Később megtudtam, hogy a hivatalos iratok szerint tényleg volt egy világítótorony, ami 1923 novemberében, egy vihar során összeomlott. A maradványokat tavasszal elszállították. A területet lezárták, majd évtizedekkel később a tiltást is megszüntették, mert már nem volt mitől elzárni az embereket. A hajózási térképeken nem szerepelt. A turistatérképeken sem. A műholdképeken azon a helyen csak sziklák látszottak. Mégis ott állt. Gyerekkoromból van egy fényképem a verandáról. Tízéves lehetek rajta. Fürdőnadrágban ülök a lépcsőn, a térdemen horzsolás. Mögöttem nagyanyám. Sokáig szerettem ezt a képet. Csak felnőttként vettem észre, hogy nagyanyám nem a fényképezőgépet nézi. Hanem engem. A szája nyitva. Mintha mondana valamit. A kép hátuljára nagyapám kézírásával egyetlen dátum került. Alatta pedig egy mondat, amelyet később valaki megpróbált kikaparni. Csak két szó maradt olvasható:

megint hazajött.

Körülbelül húsz évvel később tértem vissza. Nagyapám már régen meghalt. Nem sokkal később nagyanyám is, a temetése után a ház rám maradt. Először el akartam adni. Senki nem jelentkezett rá. Az ingatlanos három hónap után feladta.

– Furcsa környék – mondta.

– Mi furcsa benne?

Vállat vont.

– Nem tudom. Egyszerűen nem szeretik a kilátást az emberek.

Nem kérdeztem, mire gondol. Beköltöztem. Az első héten nem történt semmi. Legalábbis akkor még így gondoltam. Délelőttönként többnyire a házban maradtam. Kinyitottam az ablakokat, hogy kiszellőzzön a szobákból az évek alatt összegyűlt dohszag, aztán nekiálltam átnézni a nagyszüleim után maradt holmikat. Ruhák, megsárgult számlák, befőttesüvegekhez való címkék, képeslapok a múltból, és olyan emberekről, akiknek a nevét sem ismertem. Délutánonként lesétáltam a városba. Vettem kenyeret, és némi vacsorának valót, néha beültem a kikötő melletti kávézóba, és megnéztem az üzeneteimet, este pedig visszatértem a házba, és olvastam, amíg el nem álmosodtam. Egyszerű napok voltak. Majdnem unalmasak. Csak később jutott eszembe néhány apróság. A harmadik napon például arra ébredtem, hogy a konyhaablak nyitva van. Biztos voltam benne, hogy előző este becsuktam, mert vihar közeledett a tenger felől. Nem tulajdonítottam neki jelentőséget. A régi fakeret kitágulhatott, nagyapám is mindig panaszkodott rá. Az ablakpárkányon vékony, fehér por húzódott. Azt hittem, só. A negyedik este a fürdőszobai tükör bepárásodott, pedig aznap nem zuhanyoztam. Amikor letöröltem a tenyeremmel, egy pillanatra mintha nem ugyanazt a fürdőszobát láttam volna benne. A hátam mögötti fal sötétebbnek tűnt, és ahol az ajtónak kellett volna lennie, keskeny, fekete nyílás húzódott. Megfordultam. De nem volt ott semmi, valószínűleg csak a fáradság okozta hallucináció volt. A második héten észrevettem a fényt. Éjjel egy óra tizenhét perckor felvillant a torony tetején. Egyetlen fehér villanás. Tizennégy másodperccel később újra. Aztán megint. Nem forgott körbe, ahogy egy világítótorony fénye szokott. Mindig ugyanoda világított. A nagyszüleim házára. Pontosabban: a hálószobám ablakára. Próbáltam felvenni a telefonommal. A kijelzőn nem látszott torony. Csak a sziklák. Leengedtem a készüléket. Ott állt. Újra felemeltem. Eltűnt. Leengedtem. Ott volt. A fény felvillant. Abban a pillanatban a telefon kijelzőjén egyetlen képkockára megjelent valami. Egy gyerek állt a sziklákon. Háttal nekem. Kék tornacipőben. A következő pillanatban eltűnt. Kérdezősködni kezdtem. A város lakói semmit sem változtak. A halászok elhallgattak. A boltosok másfelé néztek. A kocsmában egy este mellém ült egy férfi, akit gyerekkoromból ismertem. Péternek hívták. Vagy legalábbis úgy emlékeztem.

– Te Lajos unokája vagy. Bólintottam. A sörét nézte.

– Akkor neked igazán nem kellene ott lenned.

– Hol?

Erre felnézett.

– Ezt ne csináld.

– Mit?

– Hogy kimondatod velem. Elnevettem magam. Nem azért, mert vicces volt. Az ember néha azért nevet, mert így próbálja visszakényszeríteni a világot abba az alakba, amelyben még érti.

– A toronyról beszélsz?

Péter arca megváltozott. Nem látványosan. Egy pillanatra mintha rosszul helyezkedtek volna el rajta az izomrostok. A szája egy kicsit magasabban volt, mint kellett volna. A bal szeme túl közel az orrához. Pislogtam. Minden visszakerült a helyére.

– Te is látod? Igen. Aki felmegy – mondta – nem ugyanaz jön le.

Ivott.

– Ha egyáltalán lejön valaki.

– Te voltál bent? A pohár megállt a szája előtt.

– Én nem.

– Akkor honnan tudod?

Sokáig hallgatott.

– Mert láttam, amikor téged lehoztak.

***

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Egy óra tizenhétkor megjelent a fény. Tizennégy másodperc. Újra. Tizennégy. Újra. A harminchetedik villanás után vettem észre, hogy már csak tizenhárom másodperc telik el közöttük. Aztán tizenkettő. Tizenegy. Mintha gyorsulna. Vagy közeledne. Fél kettőkor felvettem a kabátomat. Bár nem emlékszem arra, hogy eldöntöttem volna, hogy elindulok. Emlékszem az ágyra. A fényre. Arra, hogy számolok. A következő emlékem az, hogy a parti ösvényen járok. Mintha a kettő közül hiányozna valami. Nem egy emlék. Hanem maga a döntés. A város fényei lassan eltűntek mögöttem. A torony egyre magasabb lett. Nem közelebbinek tűnt. Magasabbnak. Ez a kettő nem ugyanaz. Amikor elértem, már fájt a nyakam, ha felnéztem. Gyerekkoromban legfeljebb húszméteresnek láttam. Most a teteje mintha olyan távol lett volna, hogy a perspektíva már nem tudott vele mit kezdeni. A kövei nedvesen csillogtak. Nem nőtt rajtuk moha. Nem volt madárürülék. A fal tövében gaz sem. A kövek között hajszálvékony rések húzódtak. Először azt hittem, a szél mozgatja bennük a vizet. Aztán megláttam, hogy a rések szabályosan szűkülnek és tágulnak. Össze. Ki. Össze. Ki. A tenyeremet a falra tettem. Meleg volt. Odabent valami megfeszült. Aztán elernyedt. Elvettem a kezem. A falon ott maradt a tenyérnyomom. Nem nedves foltként. Hanem bemélyedve. A kő lassan visszanyerte eredeti alakját. A bejáratnál vaskapu állt. Amikor megérintettem, kinyílt. Odabentről tengervíz szaga áradt. Meg valami más. Sokáig nem jutott eszembe, honnan ismerem. Aztán rájöttem. Nagyanyám hálószobájából. Élete utolsó nyarán pontosan ilyen szag volt ott. Só. Nedves kő. És valami édeskés, amit akkor gyógyszereknek hittem. Beléptem. A kapu becsukódott mögöttem. A csigalépcső felfelé vezetett. Elővettem a telefonomat. 1:17. A telefont zsebre tettem. Elindultam. Húsz lépcsőfok után hallottam meg először. Kopp. Aztán léptem. Megálltam. Kopp. A lábam csak utána érte el a következő fokot. Kopp. Lépés. Kopp. Lépés. A visszhang nem követett. Mutatta, mi következik. Megálltam. Valahol fölöttem még három lépés hallatszott. Kopp. Kopp. Kopp. Azután csend.

– Van ott valaki? A hangom tompán halt el. Továbbmentem. Felfelé.

Talán azért, mert amikor lenéztem, már nem láttam magam alatt lépcsőt. Csak egy sima, nedves felületet, amely lassan összezárult. Egy idő után eltűnt a tenger morajlása. Aztán a szél süvítése is. Végül minden olyan zaj, amely bizonyította volna, hogy odakint még létezik valami. Maradt a dobogás. Nem hallottam. A bőrömön éreztem. Minden lüktetésnél egy pillanatra úgy tűnt, mintha a bőröm le akarná nyúzni magát a csontjaimról. Mintha a sejtjeim nem egészen tudnák, mekkora helyet kell elfoglalniuk. Lenéztem a kezemre. Öt ujjam volt. Biztos voltam benne. Mégis, amikor ökölbe szorítottam, valami nem stimmelt. Túl sok minden hajlott be. Kinyitottam. Öt ujj. Újra ököl. Odabent hat csont mozdult. Az egyik fordulóban keskeny ablak nyílt. Kinéztem. Odakint nem volt tenger. Nem volt part. Ég sem. Fekete közeg vette körül a tornyot. Nem sötétség volt. Ez valami mérhetetlen üresség. Ez tele volt valamivel. Hatalmas formák mozogtak benne. Nem tudtam eldönteni, milyen messze vannak. Az egyik lehetett kilométer hosszú. Vagy néhány centiméteres, közvetlenül az üveg előtt. A csúcsra vezető ajtó nyitva állt. Beléptem. Tükrök. Mindenütt. A falakon. A padlón. A mennyezeten. De nem ugyanazt mutatták. Az egyikben még a lépcsőn álltam. A másikban már bent voltam. A harmadikban a földön feküdtem. A negyedikben csak az üres szoba látszott. Aztán észrevettem a tükröt a szoba közepén, amelyben gyerek voltam. Tízéves. Kék cipő. A tükörben álló gyerek felemelte a kezét. Én nem. A mutató ujjával rám mutatott:

– Mondtuk, hogy ne gyere ide. 

Megdermedtem.

A tükörképem szája mozgott, de én nem mondtam semmit.

– Mit mondtál?

– Mondtuk, hogy ne gyere ide.

Ugyanaz a hang volt, mint az enyém. Mégis volt benne valami idegen. Nem a hangszín. Nem a hangsúly. Inkább az, ahogyan kimondta a többes számot.

Mondtuk.

– Kik?

A másik én elmosolyodott.

Nem gúnyosan. Kimerülten.

– Mindig ezt kérdezed. Közelebb léptem a tükörhöz.

– Kik vagytok?

Az arca megváltozott. A mosoly eltűnt róla.

– Mondtuk, hogy ne menj oda.

Hangosabban mondta.

– Nem értem.

– MONDTUK, HOGY NE GYERE IDE!

Összerezzentem. A tükörkép ököllel csapott az üvegre. Én nem mozdultam. Újra megütötte. Aztán még egyszer. A tükör azonban nem repedt meg. Minden ütés tompa puffanással halt el valahol a túloldalon, mintha az üveg mögött nem fal lenne, hanem egy légüres tér.

– Miért nem hallgatsz ránk? – ordította. – Miért nem hallgatsz ránk soha?

– Nem ismerlek. Erre elhallgatott. Sokáig csak nézett. Aztán sírni kezdett. Nem úgy, ahogy én sírtam volna. Nem próbálta visszatartani. A könnyei végig folytak az arcán, a szája megremegett, és amikor ismét megszólalt, már alig volt hangja.

– De ismersz.

Megráztam a fejem.

– Nem.

– De.

Tenyerét az üvegre tette.

– Én emlékszem rád. Valami megmozdult mögötte. Először azt hittem, árnyék. Aztán megláttam az arcot. Az enyém volt. Egy másik. Ott állt néhány méterrel mögötte a sötétben. Aztán mellette megjelent még egy. És még egy. Különböztek. Az egyiknek hosszabb volt a haja. A másik arcán vékony seb húzódott. Egy harmadik idősebbnek látszott nálam. Volt, amelyik csak állt. Volt, amelyik sírt. Az egyik a fejét rázta. Mind én voltam. Hátraléptem.

– Mi ez?

A hozzám legközelebb álló tükörkép lehunyta a szemét.

– Nem tudom, hányszor csináltuk már végig.

– Mit?

– Ezt.

– Mit jelent az, hogy ezt?

– A házat. A tornyot. A tükröket. Téged.

A hangja egyre halkabb lett.

– Mindig visszajössz. Mindig meglátod. Mindig feljössz ide. És mindig azt hiszed, hogy először jársz itt.

A gyomrom összerándult.

– Hazudsz.

– Én is ezt mondtam.

– Fogd be.

– Pontosan ezt.

– Fogd be!

A tükör túloldalán állók egyszerre néztek rám. A legközelebbi már nem kiabált. Könyörgött.

– Kérlek.

A homlokát az üvegnek támasztotta.

– Most az egyszer menj vissza.

– Hová?

Erre mindannyian egyszerre válaszoltak.

– A házba.

A hangjuk nem visszhangzott.

Egyetlen hang volt.

Az enyém.

– Mi történik, ha nem megyek vissza?

A tükörkép rám nézett. És abban a pillanatban először nem önmagamat láttam benne, hanem valakit, aki mérhetetlenül régóta vár.

– Ugyanaz, ami velünk.

– Mi történt veletek?

Sokáig nem válaszolt.

Aztán felemelte a kezét, és végighúzta az ujjait az üveg belső oldalán.

– Te történtél velünk.

A lámpa kialudt.

Amikor néhány másodperccel később újra felkapcsoltam, egyedül álltam a tükör előtt.

A tükörképem pontosan utánozta minden mozdulatomat.

***

Hajnalban a parton találtak rám. Péter. Legalábbis ezt mondta. Vizes volt a ruhám. Homok volt a számban. A tenyeremen vékony vágások. A sziklák fölött nem állt ott a torony.

– Bementem – mondtam.

Péter csak nézett rám.

– Hová?

– Ne csináld ezt.

– Mit?

– Láttál gyerekkoromban.

Hallgatott.

– Azt mondtad, láttál, amikor lehoztak.

Péter sokáig hallgatott.

– Én ilyet nem mondtam.

– Tegnap este. A kocsmában.

– Tegnap este nem voltam a kocsmában.

Nevetni kezdtem. Nem tudtam abbahagyni. Péter hátrébb lépett.

– Mi van?

– Semmi.

– Mi történt veled?

– Semmi.

Ekkor észrevettem, hogy a homokban mellettem lábnyomok vezetnek a víztől a part felé. Gyerek lábnyomok. Mellettük az enyémek. Mindkettő ugyanott ért véget. Eközben három hónap telt el. A torony eltűnt. A levéltár szerint 1923-ban összeomlott. A térképeken nem szerepel. A fényképeimen sincs rajta. A verandán készült gyerekkori képet újra elővettem. Nagyanyám engem néz rajta.

A hátoldalon továbbra is ott a mondat:

megint hazajött.

Csakhogy tegnap észrevettem valamit. Nem nagyapám kézírása. Az enyém. Letakartam a tükröket. Nem segített. Az ablakok is tükröznek. A kikapcsolt tévé. A telefon kijelzője. A kanál. A pohár víz. Az ember meglepően sok helyen találkozik önmagával, ha egyszer elkezdi kerülni. Tegnap este fogmosás közben leesett a fürdőszobai tükröt takaró lepedő. Nem akartam odanézni. Végül mégis odanéztem. A tükörben nem voltam ott. A fürdőszoba igen. A mosdó. A zuhanyfüggöny. A törölköző. Minden. Csak én hiányoztam. Pislantottam. Aztán valaki belépett a tükörbeli fürdőszobába. Nagyanyám. Fiatal volt. Sokkal fiatalabb, mint amilyennek valaha ismertem. Megállt az üveg túloldalán. Sírt. A szájáról le tudtam olvasni: sajnálom. Mögötte megjelent egy gyerek. Aztán még egy. Aztán még egy. Mind én voltam. Nem egyforma korúak. Némelyik fiatalabb. Mások idősebbek nálam. Volt köztük egy ősz hajú férfi is. Mindannyian közelebb jöttek. Nagyanyám eltűnt közöttük. Az egyik gyerek az üveghez nyomta a tenyerét. Öt ujja volt. Aztán hat. Aztán megint öt. Nem tudom, meddig álltam ott. Amikor magamhoz tértem, a tükörben újra láttam magam. Csakhogy háttal álltam. Ma hajnalban egy óra tizenhétkor fény villant a hálószobám falán. A sziklák felé néztem. Nem volt ott torony. Tizennégy másodperc múlva újra felvillant. Aztán tizenhárom. Tizenkettő. Tizenegy. Most öt másodpercenként jött. Minden villanás után más helyen találok valamit a házban. Először a kék cipőt az előszobában. Azután nagyanyám krumplihámozó kését az ágyamon. Azután a régi térképet a konyhaasztalon. A térképen már nincs kereszt a világítótorony helyén. A házunk helyén van. Az előbb lépteket hallottam odalentről. Kopp. Csend. Kopp. Csend. Ismerem ezt a hangot. A lépcsőn jön felfelé. Még hat fok. Most öt. Négy. A hálószobai tükör lepedője közben megmozdult. Nem veszem le. Három. Az ajtó alatt víz szivárog be. Felfelé folyik a padlón. Kettő. Most már érzem a sós szagot. Egy. Csend. Sokáig semmi. Aztán valaki bekopogott a hálószoba ajtaján. Háromszor. Gyerekhang szólalt meg odakintről.

– Mama?

Nem mozdulok.

– Mama, én vagyok.

A tükörről leesett a lepedő. Belenéztem. A hálószobámat látom. Az ágyat. Az ablakot. Az ajtót. Magamat nem. A tükör mélyén, nagyon messze, egy keskeny csigalépcső emelkedik fölfelé. Valaki áll rajta. Nem látom az arcát. Csak a kezét. A korláton pihen. Öt ujja van. Azután hat. Azután öt. Az ajtó túloldalán a gyerek újra megszólal. Ezúttal az én hangomon.

– Most te választasz.

Nagy Csaba legutóbb a Szöveten:

Nagy Csaba: Változás