Csontos Márta: „Mint akit isten ujja megintett” (Végh Tamás verseskötetéről)

Az Isaszegen élő és alkotó Végh Tamás új verseskötete, az Emberségünk magasában, néhány hete került az olvasók kezébe. A Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában napvilágot látott versgyűjteményt Fodor Miklós ajánlása egészíti ki, hangsúlyozva, hogy a szerző vershorizontjában „közösséget vállal a megromlott, az isteni nézőpontból bűnös lelkekkel, értük szól fájdalmas-elégikusan”.

    A kötet darabjai idő- és értékszembesítő versek, feltárják, hogy az ember egész életét önmegvalósítása folyamatában válságok jellemzik.  Olvasás közben érezzük, hogy a szerzőben van valami eredendő szomorúság, a szemlélődő lélek rezignált létértelmezése tölti meg a sorokat. A száz oldalt felölelő versanyagot Végh Tamás hat ciklusba szerkesztette, s mindjárt a nyitó opusban eszünkbe juthat Tamási Áron jól ismert gondolata, melynek lényegi üzenete annyi, hogy az embernek valahol otthon kell magát éreznie a világban. Végh Tamás Elégia az otthonhoz című írásában „Dübörgő időben emlékek zakatolnak”, az öreg házat lélekmenedékké tette az emlékezet… Sorsok Urának keze rajta.” Az otthon a gyermekkor, a nosztalgia tere, idilli környezet, a tiszta, romlatlan múlt színhelye, ahova a feszültségekkel teli jelentől el lehet menekülni. A lakóépület kitárt szárnyú griffmadárként való megjelenítése erőt sugároz, a madár a kereszténységben Krisztus kettős – isteni és emberi – természetének jelképe.

    Végh Tamás egyéni látószögből szemléli a világot, a harmónia-diszharmónia kettősségében képes egy magasabbrendű költői-művészi attitűd birtokában reagálni a világ dolgaira. Szenvedélyes-látomásos hangja a lírai én és a világ kapcsolatában megjelenő sorsfordító események és élmények felidézésével társadalom- és személyiségformáló erejét hivatott erősíteni. Versvilága nyomon követi azt a tényt, hogy létünk folyamatosan megújuló küzdelmek magtapasztalása.

Az idő múlása, az emlékezés, a magány, a vidéki élet elszigeteltsége, a perifériára szorult ember életminősége, a modernkori elidegenedés gondjainak valósága uralja a verseket, a rezignált, elégikus hangvétel mögött azonban mindvégig érezzük, mennyire meghatározó a szerző számára a nemzeti és a szülőföld-identitás. Fülünkben szinte felcsendül Vörösmarty szava: „a nagy világon e kívül / Nincsen számodra hely…”.

    Végh Tamás költeményeiben a táj emberi és személyes, s mindenkor érezzük kapcsolódását a transzcendenciához, megerősítve a látható világ mögötti létezés bizonyságát, amit így emel ki egy verse záró soraiban: „MIELŐTT A VERSHEZ, FÁHOZ LEHAJOLNÉK… HÁLÁT MONDOK A SORS URÁNAK. KÖSZÖNVE / BOLDOGAN, HOGY ÉLEK MIT SE BÁNVA… TÖBBET MÁR NEM KÉREK”.

A szövegeket olvasva érezzük az alkotó átlagon felüli szociális érzékenységét, így bátran kijelenthetjük, hogy ezek a versüzenetek egyfajta narratív szociográfiai lírát is képviselnek, az írásokban a lírai hangvétel és a tényközlő ábrázolásmód együttese köszön vissza. (Láttam a sólymot, Emberségünk magasában, Csend, Isten, Cédrusok, Post mortem)

    Ezekben az emlékidéző költeményekben a vershang olyan mentális konstrukció, melyben a korábban megtapasztalt létélmények újraélésének megvalósulásához teremtő látomásra van szükség. „S aki elment, / viszi a magáéval együtt múltunk egy darabját… a hosszú nagy csöndek végestelen-végig körbeérnek… angyali csöndek zengnek a szélben körülötted.” A poétikai varázsolásban is kihallik a költő beismerése: „belátom, hogy nem jó, / ha az ember a maga szabta rendben tévelyeg.” Az Istenhez fohászkodó lélek vallomása ez, hiszen a hit pozitív hatással van a viselkedésünkre így gyakran átértelmezzük a valóságot, hogy meggyőződésünket ne kelljen feladni. A Julcsinak ajánlott Május előtt, május után című darab hihetetlenül gazdag természetleírását a végső haza felé vágyódása, a találkozás reménye zárja le: „útban hazafelé, hozzád, hol a ránk eső rész / várja már epedőn a feltámadást…

    Végh Tamás igényes költői nyelvezettel teremtett rímes, időnként időmértékes verselésbe hajló megszólalásmódját jellemző motívumok teszik teljessé. Segítségükkel a lírai én az általa bemutatott külvilág változásait szubjektív folyamatként éli át. Trauma-tapasztalataiból származó nyelvi-pszichológiai képzettársítások hívják életre ezeket a trópusokat. Számos versben követhető nyomon a csend motívuma a kötetben. (Hosszú, nagy csöndek várakozó csönd, tovagördül a csönd, az elhallgatás csöndje, csönd zeng, csattogó csöndzászló).

Nyílvánvaló, hogy a versekben a csend összetett, többrétegű szimbólumként van jelen. A természet csendje a lélek megnyugvásával analóg, máskor a magány és a hiány csendje öleli körül, olykor véglegességet és visszafordíthatatlanságot sugall, de létezik a titkok csendje is. Fenyvesi Otto szép gondolata így közvetíti a csendhez kapcsolódó üzenetét. „A világ lármája mögött a csend út a transzcendencia felé”.

   Az írás folyamata is belső lecsendesedés, Végh Tamás vershangjában tisztánlátás, időtlen terek felidézése, meghalt személyek és elhagyott terek feltérképezése történik, egyszóval tartalmas csend, amelyben megtudjuk, hogyan áll össze töredékekből az egész, hogyan találjuk meg azt a személyes utat, amelynek végén a számunkra kijelölt célba érünk. „Valami nyomot hagyni magunk után, / ha majd nélkülünk kezdenek el telni / az évek” … „most látom csak ilyen nyugodtnak / a csöndet, mint aki mindent remélt” …

A természet, a növényvilág és főként a fa kozmikus kapcsolatot jelentenek, felbukkan az embert túlélni képes idő metaforája. Miért éppen a fák? Mert mint archetípus az újjászületés jelképe, megjelenti a világegészet is, mélybe nyúló gyökere, törzse és égbe magasodó lombkoronája a profán és a szakrális tér összekapcsolódásának jelképe. A fák Végh Tamás egy négysorosában: „…épületek feltételei közé /szoruló életek fölé magasodó feszületek”.

    Fontos versek találhatók az Emberségünk magasában ciklusában, mely a Nagy László századik születésnapjára írott verssel indul. „Emberarcunk tűnni látszik, jelkép, jelszó / jelmez csupán, fényfolt csak egy vásott ruhán” – olvashatjuk a szomorú ténymegállapítást. Az értékek megmentésére csak egyetlen út van, a hit erejével kell haladni, a hit pedig nem puszta vallásos meggyőződés, hanem a teremtő erőbe, a kimondott szó megváltoztató hatásába vetett bizalom.  Az „embertelen, puszta térben” végül távolodnak majd a farkasnyomok „s angyal jár újra”, hogy a kertre áldást mondjon, „mert az Isteni rendelés szerint semmi sincs hiába”.

    Mivel korunkban az ember lejtmenetben halad a végzete felé, s a médiákból legtöbbször hamis híreket sulykolnak az agyakba, az igaz lélek egyre inkább védtelenné válik. A nemzet sorsa miatt aggódó költő a Csend, Isten, Cédrusok soraiban nem véletlenül emeli ki, hogy „Nyirka átkot kiált’. Ezzel a kiemeléssel utal arra az eseményre, amikor 1947-ben táltosok gyűltek össze a Rábaközben, hogy az ősök szellemét idézve megtudják a magyarság jövőjét. A libanoni cédrusfa említése sem véletlen, hiszen az örökélet, a Paradicsom jelképe, s feljegyzések szerint Jézus keresztje is ebből a fából készült.

Itt is kiemelt jelentőségű a csend motívuma, a béke is a csendre épül, mozgatórugója a szolgálat szépsége, a haladás lehetősége a szeretet útján, mert lehet követni a megfelelő haladási irányt annak, hangsúlyozza Végh Tamás, „akit Isten ujja megintett”.

Szavakkal festett képek Végh Tamás versei, a szövegeket erős érzelmi-hangulati töltet jellemzi, a természet örök változása inspirálja sajátos képi világának megteremtésére (évszakok, naplemente, útvonalak, virágok hervadása, lombhullás).

Vajon az ember az idő rabja marad örökre, végnélküli várakozásra ítélve „lélekre várva, lélekben élve / testbe zárt szívvel”? Az ünnepek a csönd áhítatában telnek, főként nagypéntek napján, amikor „a szokottnál is nagyobb, / áttetszőbb mélységű a csönd”. Ez a csönd pedig olyan csodálatos, mint egy dallam, ami kitölti az ürességet. Így már nem olyan fenyegető az a tény, hogy az elmúlással szemben tehetetlenek vagyunk

VégTamás költészete a teremtés folytatása, amelyben az alkotó és a befogadó pontjain megtörténik a világba-kapcsolódás. Verseiben mindig van egy kirajzolódó esemény vagy személy, de a hangsúly a belső átélésre, az emberi lélek mélységeinek kifejezésére nehezedik. Így nyit a vers kaput egy másik világra, amin nekünk is át kell haladnunk, hogy lássuk azt, amit a költő látott. Mondanivalójának lényegét legtisztábban talán egy Füst Milán-idézettel lehet meghatározni. „Amit belédcsempész a sors, az volt a dolgod itt.”

Végh Tamás: Emberségünk magasában. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026

Fodor Miklós: Bármely töredéke egésszé növeszti magát (Toót-Holló Tamás könyvéről)