Fodor Miklós: Bármely töredéke egésszé növeszti magát (Toót-Holló Tamás könyvéről)

Fodor Miklós

Bármely töredéke egésszé növeszti magát

Toót-Holló Tamás: Aranyhajú hármasok – zenés magyar üdvtörténet két felvonásban

Cédrus Művészeti Alapítvány – Budapest, 2022

„Az udvar ármányosainak testét elemésztve

a Hollók és a Sasok levették az országról a sötétség átkát,

s az ország négy sarkában kitűzött győzelmi jelekkel

hirdették meg az ország új Aranykorát.

Ideje lett hát újra az esküvői áldásnak.

De úgy ám, hogy az az esküvő már nem egy lakva lakott lakodalom,

hanem az Ég és Föld Menyegzője legyen.

De ehhez a Királynénak még egy újabb áldozatot kell hozni:

megbocsátani, s a szüntelen teremtés szolgálatát elfogadni.”

(REGÖS)

Ha megtörténhet egy magasabb szintű, kifinomultabb, tágabb horizontú művészi-vallási réteg rárakódása a népi-közösségi kifejeződési szintre, akkor ez azt jelenti, hogy az istváni visszametszés érvénye megszűnik, újra lehetségessé válik a hagyomány saját belső logikája szerinti magas művészet, magas műveltség, egyetemes vallási tartalom kibontása. E két történés – visszametszés és kibontás – értékelése nem magától értetődő: az istváni központosított, keresztény állam megalapítása, a korabeli történelmi párhuzamok alapján ítélve, szükséges döntés volt az ősi gyökerű, magyar kultúra megmaradása szempontjából is. Akármennyire paradox a helyzet, politikai szempontból mégis logikus, hogy a keresztény felső szint beengedését a magyar hatalmi közegbe, ezzel együtt a táltos-kultúra felső szintjének és az ősvallási istentiszteleti módoknak az elfojtását az adott keresztény birodalmi, geopolitikai viszonyok között elkerülhetetlen döntésnek tekintsük. Olyan keserű kompromisszumnak, mely minden kegyetlen kultúrapusztítása dacára, a központosítást, erőkoncentrációt lehetővé tette, ezzel a hatalmi elit cselekvőképességét megnövelte, így az képessé vált az ország határait fél évszázadig megvédeni, miközben az ősvallási világ, mint alsómitológia megmaradhatott, azt a keresztény felső vallási világ megtűrte, nem feltétlenül tekintette vallási kifejeződésnek. Noha az volt, csak épp nyelvezete alapvetően jelképes-rituális.

A népmesének és a belőle szervesen kifejleni akaró misztériumdrámának – e titokzatos-szent színjátéknak – is lényegi vonása, hogy minden eleme jelképes-rituális. A jelképes-rituális művészi kifejezésnek pedig az az alapvető jellemzője, hogy elvben több létszinten is értelmezhető. Ennek a többszintű értelmezési lehetőségnek egy világképi alapgondolat áll a hátterében, mely szerint a lét szerveződése fraktálszerű, nagyvonalakban minden létszinten ugyanolyan, mindenhol ugyanazok a törvények, erők hatnak, bár a hatásuk aszerint változik, hogy az adott létszint milyen karakterű létezőkkel rendelkezik. Mai világképünk öt létszintről tud bizonyosan: 1. szubatomi világ 2. atomi-molekuláris szint 3. élő-szerves létréteg, 4. emberi-társadalmi-kulturális-lélektani világ, 5. matematikai-gépi-tudományos-technológiai-értelmi szint. A népmesék világa csak négy szintről tudhatott, a szubatomi szint, mint rejtekező-láthatatlan háttérpókhálózat, mint a szentség végső, meghaladhatatlan forrása jelenhetett meg homályosan. Az ötödik szint pedig csak kezdetlegesen.

A hármasság és az arany jelentése a műben

Milyen jelentés tulajdonítható a mű címében szereplő hármasságnak és az aranyhajnak?

A szerteágazó lehetséges jelentések sűrű rengetegében elvesznénk, ha nem koncentrálnánk most már magára a műre, melyet értelmező szemeink fénypászmájába emeltünk. A hármasság Toót-Holló Tamás darabjában három gyermeket jelent, egészen pontosan ikreket. A három gyermek jelenségének a mélyebb értelme a bőség, a bővülés lehetőségének megszületése. E bővülési potenciál megjelenése komoly jelentőséggel bír a mű dramaturgiája szempontjából, hiszem az aranyhajú hármasikreknek, és ezzel együtt e családmodellnek az ellenfele az anya-leány viszony kettőse, mely az egyke karakterű csonka családmodellre utal, ez pedig a csökkenés és végső elfogyás tendenciáját sejteti. Leegyszerűsítve: az Egy a Csökkenés, a Kettő a Szintentartás, a Három a Bővülés dinamikáját jelzi. E tendenciák és a közöttük hozandó döntések, választások, irányváltások mindenkor-mindenütt napirenden vannak.

Ez a mennyiségi vonatkozás. Az arany megjelenése a hajon viszont már minőségi többletet hoz. Mit jelent az arany? Egész könyvet lehetne erről írni. Ebben a misztériumdrámában valamiféle csodaszerűséget jelez a fennálló rendszerhez képest. A minőségi (és egyben túlvilági?) többlet magától értetődően szükséges kívánalom, ha egy rendszer engedi a mennyiségi bővülést. A mennyiségi bővülés ugyanis egy határon túl szétvetné az addig fennálló és stabil rendszert, hacsak nincs minőségi váltás a rendszerszervezés módjában. Ebben az összefüggésben az mondhatjuk, hogy az aranyhajú hármasikrek ígéretének megjelenése a királyi udvar rendszerében (és ennek folytán az ország, a kultúra rendszerében), a bővülés reális lehetőségét, a bővített újrateremtődés rendszerszervezési kezelésének tudását hozza. Az ígéret tehát a következő: bővülj nyugodtan, nem fog szétesni, káoszba hullani a rendszer, hiszen megkapod a bővült állapot mellé a rendszerszervezési többlettudást is.

Utal-e az aranyhaj az Aranykor, illetve az aranykortudat képzetére? S ha igen, akkor eddigi megfontolásaink alapján mi volna az Aranykor lényegi vonása?

Az arany megjelenése a népmesékben, népdalokban minden esetben – a rész utal egészére ősi elv alapján – megidézi az arany általános jelentését az adott társadalomban és kultúrában. Az aranyról a legfontosabb állítás az, hogy az isteneké. Tehát az arany mindenkor az istenekre, az isteni világra való utalásként értelmezendő. Ha egy ember természeti lényéből fakadóan hordoz túlvilági többletet, „aranyat” – ennek külső jele az aranyhaj –, akkor ez azt jelenti, hogy lénye az aranyat, az istenre utaló minőséget, saját magjából bontotta ki. Ő már fogantatásakor isteni minőséggel áldott lett. Az isteni minőség megjelenése az emberi világban mindig a túlvilági, másvilági, istenvilági többlet megjelenését jelenti. Ezzel együtt jár a fény, a gyönyör, a boldogság, a jólét, a gazdagság, az élvezhető lét, a szűkölködésmentesség, a rendeződés, a gyógyulás, a morális tartás, a minőségi jellem. Ezek a pozitív ügyek kifejezik az általános emberi vágyakozás irányát – amennyiben megjelenik az arany, az isteni minőség, annyiban ez az életkedv, életakarat felpezsdülését eredményezi. Ez pedig elvezet minket az egyik legfontosabb szakrális-rituális tartalomhoz: a termékenységhez. A hármasságról korábban mondottakra is visszautalva állítható: az aranyhaj megjelenése egy embercsoport, egy ország számára a mennyiségi és minőségi bővülés lehetőségét és az ehhez való megalapozott kedvet hordozza. Ezen esély jelentősége akkor nő meg igazán, ha a fejlődést az emberlét lényegi, Istentől eredő ugyanolyan értékű követelményeként azonosítjuk, mint a szeretetet vagy a hatalmat. A fejlődés, a bontakozás, a kiterjedés, az emberi-isteni hatalom növekedése egy isten (vagy az Isten) akarata ebben a titokzatos-szent színjátékban, ezért küldi az aranyhajú hármasikreket.

(Toót-Holló Tamás)

Megjelenik a nehezen értelmezhető többlet, kifejt egy titokzatos hatást, mely akár meg is oszthatja azt a kulturális világot, ahová érkezik. Hiszen ha igaz, hogy a lényegi érkezés egy isteni akarat, vagy esélyteremtés, a mennyiségi és minőségi bővülés ígérete – mely együtt jár a szeretet, a fejlődés és a hatalom kiterjesztésével – azt a kívánalmat is hordozza, hogy a fennálló rendszert ehhez a szent termékennyé váláshoz, fejlődéshez igazítsuk, akkor a ma működő kulturális-politikai-vallási paradigma szűkösségét is állítja indirekten. Ez esetben azok, akik a jelennel nagyjából megelégedettek, rendszeréből hasznot húznak, logikusan szoronghatnak is egy ma még beláthatatlan átformálódástól, mely egyszerre ősi és jövőt ígérő isteni kívánalom, melyben bízni mégiscsak egy aranykori mércével ítélő istenben való bizalmat is jelent. Aki nem akar igazodni az újjá alakítandó rendszerhez, joggal szoronghat, vagy érezhet agresszív késztetést egy effajta ihletett kezdeményezéssel szemben.

Az aranykor ígérete riadalmat is kelt

            A fentebbi felülemelkedő eszmefuttatás egyáltalán nem volt felesleges a vizsgált mű alapkonfliktusának megértése szempontjából. Kiderült belőle, hogy az aranyhajú gyermekek ígérete, jövőbeli megérkezése miért válthatott ki olyan indulatot, mely gyermekgyilkossági merényletekben csúcsosodott ki. Az arany, mint isteni többlet megjelenése egy olyan világot, mely istenkép, istenfogalom nélkül él – mely a túlvilági többlet hiányát természetesnek tartva alakított ki rendet, rendszereket, életszemléletet, életstratégiákat, működési elveket, pozícióba kerülési szabályokat – logikus, hogy szorongóvá is tehet. A szorongás ugyanis akkor keletkezik, amikor változás várható, méghozzá olyan, mely az addigi stabil alapzatokat elbizonytalanítja, amitől gyakorlatilag minden meg kell, hogy változzon. A változás leginkább egyfajta örvényhez lesz hasonlatos: van, aki elnyelődik, és van, aki az új építőjévé válik. Lesz, ki elveszíti pozícióját, lesz, ki magasabb pozícióba kerül.

            A misztériumjáték egészének menete világossá teszi, hogy az ígért aranyhajú hármasikrek majdani édesanyjának érkezése nélkül a dolgok természetes menete szerint Kuvik lánya, Szarka lett volna a király felesége, merthogy a darabban is ő lett, miután az aranyhajúak megszülettek és kiiktattattak. A fennálló rendszer a csodaszerű esemény bekövetkezte után saját logikáját csak úgy tudta tovább működtetni, hogy az egyik legsúlyosabb bűnt követte el: gyermekeket gyilkolt, isteni adottságú gyermekeket. E bűnesemény, mely az isteni jelenés brutális kiküszöbölése révén keletkezik az udvarban, eltitkolttá, elhazudottá válik – így újabb bűnnel tetéztetik. A koronatanút, az édesanyát is besározzák, hiteltelenítik, megalázzák. Ha nem jött volna ígéret, ha nem születtek volna meg a csodahordozó lények, akkor a fennálló rendszer, a maga hétköznapi átlagosságában éldegélt volna kiszabott sorsvonalán haladva. Az aranyhajú hármasok elpusztításával a helyzet csak a felszínen maradt ugyanaz, a lélek mélyén egy bugyorba bekerültek a fentebb elmesélt drámai események, a bugyor megtelt bűnnel, agresszióval, számítással, cinkossággal, bűntudattal, kialakult egy elfojtási mechanizmus, melyet fenn kellett tartani, hogy az eltitkolás, elhazudás ne zavarjon bele a világ rendjébe. Súlyos ár ez…

            Hasonló súlyú István király törvénybe iktatott döntéséhez, mellyel a pogánynak bélyegzett kultuszokat és szent ősvallási képviselőiket, a táltosokat elnyomták, elpusztították, behódolásra, átértelmeződésre kényszerítették. A kulturális-vallási trauma megtörtént. Ha racionálisan lehetett is mellette érvelni, a trauma, a fullánk akkor is mérgező maradt, a mélyben folytonosan marta évszázadokon keresztül a kollektív tudattalant, a néplelket. Az „idegen az első” érzete és ténye egyre kiterjedtebb hálózattá vált, míg az ősi isteni világ, az ősi aranykor egyre inkább beszennyeződött. Ennek következménye nem lehetett más, mint a nép, az ország lassú elerőtlenedése és megbetegedése. Amíg nem oldódik fel az István korabeli vallási-identitásbeli trauma, addig mérgezés pusztítja a lelkeket. Mindazáltal ma a kulturális-történelmi traumaoldás lehetősége fennáll. Ennek kifejeződése ez a misztériumdráma, miként kifejeződése volt a 80-as években a távolról hasonló témájú István, a király című rockopera.

Aranykor, ezüstkor, bronzkor, vaskor egyidejűleg lakik a lélekben

            Nézzük meg tüzetesebben azt a kiélezetten drámai pillanatot, amikor eldől az aranyhajú hármasikrek sorsa, és ezzel a királyság előtt megnyíló transzcendens esély is – úgy tűnik – örökre elillan.

            A király abba a lányba szeret bele, aki neki három aranyhajú gyermeket ígér. Szerelmének fellobbanását az Aranykor visszatértének felcsillanó lehetősége tüzeli. Talán megengedhető a következő általános meghatározás: akkor nevezhetünk egy párkapcsolati viszonyt szent szerelemnek, ha benne az Aranykor képe feldereng. A szent szerelem megélése a párt visszahelyezi az aranykori állapotba. Az aranykori állapot efféle megtapasztalása megteremti a lehetőségét annak, hogy a szerelmes pár saját környezetét aranykorivá alakítsa. Meglesz ehhez a kedve, energiája, képzetei is eszerint rendeződnek.

            Az aranyhajú gyermekek megszületésének közeledtén a király döntéshelyzetbe kerül. Az országot ellenség támadja meg: Serege élén az ellenség ellen menjen, avagy felesége mellett maradjon, amikor az ígért három csodahordozó gyermek megszületik? Döntését két oldalról próbálják befolyásolni: a királyné a király természetes érzéseire igyekszik hatni, míg a két intrikus (Kuvik és Szarka) királyi-hadvezéri feladatát erősíti benne ármánnyal, manipulációval. A vívódást e két lehetőség között az „Adj, király, katonát!” című rituális gyerekjáték szemlélteti. A király tanácstalan: „Akkor most adjak, vagy ne adjak katonát?” A két irányú befolyásolást két csoport idézi meg: a kopóhitűek és a fényhitűek kórusa. Abban egyetértenek, hogy az adott élethelyzetben katonákra van szükség. A nézetkülönbség abban áll, hogy a király vezesse-e a hadat vagy valaki más. A király végül amellett dönt, hogy ő maga vezeti seregét. Ez az első rossz döntése. Aztán úgy dönt, hogy az aranyhajú gyermekek megszületésének felügyeletét az ellenérdekelt, vele szemben ármánykodó Kuvikra bízza mit sem sejtve a boszorkányos hölgy gyilkos hátsó szándékairól. Ezzel zárul az ördögi kör.

Milyen választ ad a misztériumdráma arra a kérdésre, hogy vajon mi okozhatta a király végzetes vakságát, mely a két tragikus döntéshez vezette? Miért nem hallgatott szerelmesére, miért bízott az ármánykodásra kész Kuvikban?

A válaszhoz a műbeli korszakok-koncepciót kell mélyebben megértenünk. Az Aranykor egy négyfázisú korfolyamat első szakasza. Követi az Ezüstkor, a Bronzkor és a Vaskor. E négy kor ebben a sorrendben értékhierarchiába rendezett. Az érték fokmérője az, hogy a főhatalom birtokosa mennyire stabil, mint uralkodó személyiség, mekkora ereje van akaratának végigviteléhez, mennyire képes uralni a rábízott országot a benne működő különböző hatalmi egységekkel, mennyire szuverén, illetve mennyire valamely más hatalmi tényező bábja. Stabilitást, szuverenitást, határozott döntési képességet egyedül az aranykortudat ad. Az ezüstkortudat karaktere már bizonytalan, ott már tanácsadókra is hagyatkozik a király, a bronzkortudat a teljes elbizonytalanodás, elerőtlenedés, és a másoknak való engedelmeskedés állapota, a vaskortudat pedig a ravaszkodó szolgalelkűség mintha-állapota: látszat szerint mintha király volna, valójában alárendeltje egy idegen hatalomnak. A különös az, hogy e négy kor mindegyike benne él a királyban, mint lehetőség. Az a képzetünk támad, hogy a lelki és uralmi stabilitást egyedül adni képes aranykortudat éppen azért nem tud megmaradni, mert a lélekben ott tolakszik a három másik kortudat. Az én sodródik közöttük. Egyre lejjebb csúszik.

Minden valószínűség szerint elkerülhetetlen az Aranykor, illetve az aranykortudat elveszítése, ám a misztériumdráma sajátos dramaturgiájával azt sejteti: maga mégis elpusztíthatatlan. Az emberi elme, az emberi lélek úgy lett megszerkesztve, hogy az aranykor képét, mint az istenek lenyomatát, kiirthatatlanul magában hordja. Ha elhomályosul, eltorzul, elfojtódik, eltemetődik, akkor sem hal meg teljesen, a feltámadás, feltámasztás lehetősége megmarad minden időben és térben. Bármilyen körülmények között, egészen elképesztő agressziók hatásaképpen sem válik semmivé. Ebből következően, akiben megszületik a vágy és elszántság, hogy felélessze önmagában vagy másokban az aranykortudatot, nem eleve reménytelen ügyre vállalkozik.

Milyen jelképekkel és rituális cselekményekkel szemlélteti a mű az Aranykor hírnökeinek, az aranyhajú gyermekeknek az elpusztíthatatlanságát, a legabszurdabb agresszív körülmények közötti, táltos-rituálészerű túlélését?

            A három gyermekből kettő leány, egy fiú. A fiúgyermek megmenekül a gyilkosságtól, mert Kuvik a király édesapjára bízza őt azt követelvén, hogy az erdőben kínozza halálra a király parancsára. Ám a nagyapa e parancsot megkérdőjelezi, és nem hajtja végre. E történés ugyanazt a logikát követi, csak fordított módon, mint amikor a király Kuvikra bízta feleségét, hogy óvja őt születendő gyermekeivel együtt. Mindkét esetben a bízó abban bízott, akiben nem bízhatott volna. Az első esetben ez tragédiához, gyermekgyilkossághoz vezetett, a második esetben ítéletet nem végrehajtó kegyelmi döntéshez. Az aranyhajú fiú az erdőben Tündér Ilona (a mitikus magyar Szépasszony, aki a görög Artemisszel és a sumer Inannával rokonítható) óvó karjai közé érkezik, ahol visszanyeri erejét, melyet az ármányossá vált királyi udvarban elveszített. Innentől kezdve egyetlen dolga a várakozás, a visszatérésre megfelelő idő eltalálása.

            A két aranyhajú leánygyermek sorsa egyfajta könyörtelen táltosbeavatási rituálévá válik. Először megfojtja és földbe temeti őket Kuvik, a misztériumdráma gátlástalan antagonistája. A halál azonban számukra nem jelenti a létezés végét. Tetemükből csodát hordozó, mitikus karakterű életfa: édent idéző almafa nő. Az Aranykor képzete, melyet az aranyhaj, mint csodaszerű létezést megidézett, a gyermekek holta után a belőlük kinőtt fa ragyogásában tovább él. Ezt felismeri a létezés rejtelmei közt kiválóan tájékozódó Kuvik, és kivágatja a fát, hogy az a Király és lánya, Szarka nászágya lehessen. Ám az aranyhajú lányok szelleme a nászágyból feléled, és beleszól a király álmába. Kuvik valamiképpen ennek a rejtelmes-álomi látomásnak is a tudomására jut. Ekkor dönt úgy, hogy az ágyat rituálisan feldaraboltatja a kopóhitű szolgákkal.

            Ezen a ponton veszi kezdetét a misztériumjáték legambivalensebben szent eseménye: a hatalmas, orgiasztikus, tudattalan agressziókat felszabadító és kiélő, bestiálisan őrjöngő, gyilkos fekete rituálé. Ám e rituáléba bekapcsolódnak a fényhitűek is, akiknek révén a sötét rítus csak látszólag éri el azt a célt, melyet Kuvik szánt neki. Az ágyat feldarabolják. Megjelenik a fényhitűek körében az aranyszőrű bárány. Minden örvénylik, kavarog az éjszakában. A bárány fényt eszik, ettől megtermékenyül. Kuvik ezt is észleli. Kiadja a parancsot, hogy ha a bárány megellik, öljék meg mindkét állatot. A bárányt megölik a színpadon. Véres rongyokkal rohangálnak a kopóhitű szolgák, a hentespultra fektetik a rongyokat, mint a bárányból kiszaggatott húsdarabokat, a hóhér-hentes bárddal kaszabolja azokat. Véres rongycafatokat harapdálnak a szolgák. Véres nyers húst esznek. A királyt is bemocskolják. A bárány cafatjait a folyónál mosogatják, egy béldarab elszökik a folyón. Átér Tündér Ilona erdei birodalmába, ott átváltozik a két aranyhajú ikerlánnyá. Az olvasó fellélegzik, lelke megnyugszik.

            Két dolgot állíthatunk az Aranykort megidéző lényekről: ártatlanul is mértéktelen gyilkos agressziót keltenek, ámde elpusztíthatatlanok. Az Aranykorra való utalás, bárhogy jelenik is meg, felismerhetővé válik, kétségbeesett, görcsös riadalmat kelt azok közt, akiknek pozícióját az Aranykor jövőben ígért megvalósulása, illetve az aranykortudat elterjedése és uralomra jutása veszélyeztetné. A fekete mágiától, az emberáldozattól sem riadnak vissza az agresszorok. Ámde a fény hívei sem tétlenek ebben a szellemi táltos-viadalban, jelenlétükkel biztosítják, hogy a szerteszaggatott fényhordozók legalább egy darabkája megmeneküljön, mert tudják: a legkisebb törmelék elég a feltámasztáshoz. Ez pedig elég ahhoz, hogy általa az aranykori világ újrateremtődjön. Hasonlatos az Aranykor tudatának, ígéretének testi kifejeződése, mint jel, a maghoz, a sejthez, mely minden információt hordoz, hogy belőle az eredeti lény felépülhessen, ha ehhez megfelelő környezet adatik. Az áldozati rituálé központi szereplőjévé egy aranyszőrű bárány válik, aki önként adja át magát az agressziónak: e fényvilághoz tartozó állat közvetítő szereplő a keresztény és a magyar mitológia között.

            Toót-Holló Tamás misztériumjátékában az Aranykor nem egy általános emberi állapotra utal, hanem kifejezetten a magyar ősmitológiára, táltoshagyományra és a hozzá kapcsolódó jelképekre, jelképes cselekedetekre, melyeket a népmesék, népballadák, népdalok, népi rítusok, gyerekjátékok őriztek meg töredékesen, utalásszerűen. Ez az a vallásforma, melyet a darabban – és a 11. századi valóságban is – „pogány”-nak bélyegzett, és bizonyos mértékig irtott a térítő hatalmat nyerő, idegen eredetű vallás-ideológia, melynek uralmi pozícióba jutását racionális okokból kiindulva az akkori magyar vezető elit akarta, vállalta. A tét az, vajon ma, ezer év eltelte után, megszólaltatható-e ez a magyar közösségi identitáshoz legbensőségesebben közel álló, archaikus, természetvallásos forma úgy, hogy a megszólalás a magasrendű szentség szelíd szenvedélyét,  teremtő erőt, lélekformáló hatást, gondolati rendszerbe foglalást, valamint az őstrauma máig bénító, torzító kötésének/átkának oldását hozza? Képes-e a felélesztett őshagyomány értőin és művészi közvetítőin keresztül hatva, az ősi formák életre keltésével magyarrá re-formálni, re-szakralizálni a jelenben ható kulturális formákat és tartalmakat; a politikai és pénzhatalmi szereplők által megvásárolni akart lelkeket?

Minket.

Az Aranykor képzetének lehetséges értelmezéseiről röviden

            Toót-Holló Tamás Aranyhajú hármasok című misztériumdrámájában az Aranykor képzete az ősmagyar mitikus képzetek rehabilitálásával, értéküknek visszaszerzésével és a társadalomban való hatóvá tételével függ össze elsősorban. Arról, hogy ez a hatóvá, életszervezővé váló őskulturális hagyomány milyen világot teremtene, csak homályos képet alkothatunk. Ez valahol természetes is, mert csak ha a folyamat felerősödik, akkor dőlhet el, hogy a benne élők, milyen tendenciákat erősítenek, milyen arányokat hoznak létre, milyen rendszerműködési elveket vezetnek be, miképpen küzdenek meg az alternatívák egymással és az ellenlábasokkal. Eddigi értelmezéseim alapján azt állíthatom bizonyosan, hogy

1. e misztériumjáték Aranykorképe nem fogyó, hanem gyarapodó nemzetet jelent (hármas ikrek egyke helyett)
2. olyan közállapotokat hoz, ahol a tudás minősége javul, a tehetségesek érvényesülnek, és ez megoldhatóvá teszi a bővüléssel keletkező nehézségeket (aranyhajú tehetségek);
3. az aranykortudathoz közeledő magyar vezetőket úgy stabilizálja, hogy kollektív identitásukban a 11. századi vallási-politikai trauma hatása feloldódik, az őshagyomány leértékelése megszűnik (a pogány és babonás bélyeg lekerül róla);
4. a döntéshelyzetbe kerülők személyiségének egységességét, tartását erősíteni fogja, hogy a magyar hagyomány szerves belső fejlődésből – a külső hatásokat integrálva, asszimilálva – termeli ki az életszemléleti alapokat és a politikai ideológiát (kordában tartja az Ezüst-, Bronz- és Vaskor lelki kísértéseit);
5. az aranykortudatú ember a mainál közvetlenebb kapcsolatot teremt a természettel, az erdővel, mint regeneráló és művészileg inspiráló hatalommal (Tündér Ilonával);
6. az aranykortudat erősödése képessé teszi az embert arra, hogy döntési dilemmáiban a valóságot megkülönböztesse az ármányos manipulációtól, és arra is, hogy az alternatív utakat megfelelően mérlegelje, az értékeket jól súlyozza (ezt rontja el a király, amikor harcba indul ahelyett, hogy isteni gyermekei születésekor felesége mellett maradna);
7. az aranykori ünnepek, rítusok, habár a tudattalan tartalmak kiélését is segítik, a teremtő erők felszabadításáról és jól tereléséről szólnak majd, nem mások megrontásáról (véres áldozat helyett menyegzői rítus).

A mű végén a király és a királyné feloldja a műbeli traumát és bűntudatot – ezzel oldja a 11. századi traumát és bűntudatot is –, immár megtisztulva, az átélt rituális karakterű történések révén megerősödve tartják meg menyegzőjüket, melyet a misztériumdráma Ég és Föld ősi, mitikus nászaként értelmez. Mint minden rítus esetében, a közösség egésze részévé válik a kozmikussá növesztett eseménynek, részévé válik az isteni létnek, az Aranykornak.

Mikor, ha nem most? Hogyan, ha nem így? Kivel, ha nem vele? (…) Hogy hidd is, ne csak lásd. Hogy tedd is, ne csak várd. S ha teszed, úgy tedd, hogy magad sem hinnéd, ha nem éppen magad cselekednéd. (…)

Akik ott voltak az Ég és Föld Menyegzőjén, azóta is élnek, s még csak meg sem haltak. Ők azok, akik alatt bármikor ott ringatózhat a vízen a szüntelen teremtés tojáshéja. Akik pedig arra felülhetnek, bármikor a vendégeid lehetnek. S ha ez így van, mindig megérkezik hozzád az Aranykor. (REGÖS)

Fodor Miklós írása legutóbb a Szöveten:

Fodor Miklós: Lebontani a terméketlent, talajt képezni az élők számára